Maray

egy kávé mellett

A boldogság nyomában

Written By: maray - feb• 01•14

Szeretjük a giccset. Érezzük, hogy sok, érezzük, hogy kellemetlen és talán azt is, hogy ilyen nem létezhet (még ha igaz történetről is legyen szó). Mégis nézzük, csodáljuk, tátott szájjal, nyál csorgatva, ragyogó dülledt szemekkel s azzal a bizonyos kidagadó érrel a nyakunkon. Jókedvre derít, s talán elénk terít pár perc felhőtlen szabadságot, majd igyekszünk tovább lépni, s később félve nézünk a hasonló alakokra.

Mi a boldogság? Hogy lehetne definiálni anélkül, hogy átcsúsznánk a pátosz halvány határvonalán? Próbálom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: boldogság az, amikor a teljességre törekvő ember túllépi önnön határait, s jutalma az öröm eufórikus érzete. Gabrielle Muccino rendezőnek sajnos nem sikerült giccs nélkül meghatározni ezt a fogalmat. A boldogság nyomában című film nyújtotta válasz korántsem kielégítő.

Túldramatizál, érzelgős darab: ha valaki DVD-n szeretné megnézni, annak azt tudom tanácsolni, hogy tegyen egy üres tálat közvetlen a lejátszója alá, mert ennyi könnycseppet lemezről lehullani én még életemben nem láttam.

Szívmelengetőnek szánt, csupán picikét nyálas alkotás, mely kapcsán különös kettős érzetem támadt. Ugyanis azt kell mondjam, hogy ez a film úgy szép ahogy van, számomra igazi kis csodának hatott a hollywoodi robbantgatások között. Az egész filmet talán Leonardo Dicapriohoz tudnám hasonlítani, akit sokáig a filmes szakma (és a közönség nagy része) zöldfülű, tehetségtelen, szépfiúnak tartott csupán. A Titanic elsüllyedése sem mentette meg a skatulyától, s évek kellettek az igazi felismeréshez, miszerint ő az egyik legtehetségesebb fiatal színész. (Saját védelmemben érdekében: Kapj el, ha tudsz, Aviátor, Véres Gyémánt, A Tégla.)

A boldogság nyomában nem is próbál enyhíteni a cím alapján fölépített előítéletünkön. Eleve kétkedve fogadom azokat a filmeket, melyek elejére odabiggyesztik az “Igaz történet alapján” mondatot. Nem elég, hogy hatásvadász, nem egyszer bebizonyosodott, hogy kamu, az egész nem más, mint felesleges cécó az érzelmek játékához. A történet Chris Gardner útkereséséről szól, aki mindent megtesz saját és kisfia boldogulása/boldogsága érdekében. Az állását veszett Chris bukfencet vet a legsötétebb mélységekbe. Pénz és lakás nélkül kisfiával menhelyről-menhelyre jár. Az alkotók minden egyes eszközt bevetettek a szörnyű valóság minél ütősebb prezentálásához. Van itt minden: kisfiú mosdókagylónál való fürdetésétől kezdve a nyilvános WC-ben töltött éjszakán át egészen a zajos menhelyen történő lázas tanulásig. A film tulajdonképpen egyetlen dologról szól: a bátorságról, hiszen főhősünk egyetlen lapra feltett élete tárul szemünk elé.
A főszereplőt alakító Will Smith kellő kedvességgel és szeretettel játszik. A mozi szerencsére elég hosszú ahhoz, hogy bizonyítást leljen Smith kitűnő színészi odaadása. A boldogság nyomában utolsó harmadában a régi Bad Boy annyira erőteljesen jelen van, hogy néhány jelenetnél a filmkedvelőkbe még a levegő is belé szorul.

Ahogy a film beindult féltem, hogy a történet nem engedi majd az akadásmentes, nagy vágások nélküli, folytonos mesélést. Szerencsére azonban nyoma sincs a vontatottságnak. A forgatókönyv bravúrjai átsegítik a nézőt a nehezebb váltásokon, bár néha nem találtam túl eredetinek Chris Gardner fejezetekre osztott monológjait. A zene a kép és a jelmezek mind-mind egyetlen célt szolgálnak: minél reálisabban ábrázolni egy elveszett ember útját a boldogsághoz.
Talán több ilyen filmet kellene készíteni. Nem azért, mintha annyira vágyakoznék a százdarabos papírzsebkendő után, egyszerűen csak úgy vélem, hogy az ilyen alkotásoknak ott van a helye mindenki élménykertjében. Érzelmes felüdülés minden szempontból. Élet írta tanmese arról, hogy higgyünk önmagunkban, s jókedvvel tekintsünk a jövőnk felé.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.