Maray

egy kávé mellett

A cajun, a creol, meg a gumbo – New Orleans különcsége

Written By: maray - aug• 06•15

A hatalmas piros lapátkerék komótosan forog. A felkapott víztömegből aláhulló cseppek szivárványszíncsíkot alkotva esnek a folyóba. A jó öreg, lapátkerekes hajó, a piros fehér Paddlewheels megy a maga útján. Filmélmények, könyvek történetei, dallamok tolulnak elő. A folyó legendái: az utazó a Mississipi partján áll, mögötte New Orleans a jazz hazája. Furcsa élmények ötvözete fogadja magába.

New Orleans-ba érkezve az ember már a repülőtéren érzi, miről szól a történet. A jazz szülővárosának legendás fiáról indult Louis Amstrongról elnevezett kisvárosi persze amerikai léptékű kisvárosi légikikötőben diszkrét jazz zene és vidám jazzmuzsikusok szoborkompozíciója fogadja az utazót. A repülőtér és a város közötti út persze éppoly hosszú és reménytelenül unalmas, mint az összes többi amerikai országút. Ám a város központjában, ami itt nem egy felhőkarcolóból álló irodakomplexum, este már lüktet az élet.

Annak ellenére, hogy Európából átszállással majd egy napig is eltart a repülőút, ha az álmosságtól nem csukódik még le a szemünk, érdemes azonnal egy rövid sétát tenni a French Quarterben. A város attrakcióját jelentő negyedet 1718-ban a spanyolokat váltó francia kreolok hozták létre. A kultúrák keveredését jól mutatja, hogy a különleges szépségű fémbalkonok mégsem a francia, hanem inkább a spanyol design jegyében születtek. Egy ilyen terepfelmérés bökkenője legfeljebb az lehet, hogy ez a különös világ annyira magával ragad bennünket, hogy már csak az utolsó erőket mozgósítva térünk vissza a szállodába.

Annak ellenére, hogy New Orleans főként a francia negyedről szól, a körítés sem akármi. A Missisippihez vezető főutcáján a Canal Streeten a századelőt idéző villamossal találkozhatunk. A városban közlekedő buszok is, bár újonnan épültek, úgy néznek ki, mintha éppen a közlekedési múzeumba tartanának. A város annyiban is különbözik az Amerikában megszokottaktól, hogy itt még van értelme annak, hogy az ember járni is megtanult. A főbb nevezetességek egy-egy hosszabb séta alatt kényelemesen megtekinthetők, ráadásul jártunkban lépten-nyomon különlegességeket láthatunk.
New Orleansról ezért sokan azt mondják, hogy olyan, mint egy európai város. Abban mégis különbözik, hogy fémbalkonos erkélyes házaival inkább valamiféle városiasodott cowboy világot idéz. Hangulatos apró utcácskáiban egymást érik a régi és új dizájnokat felvonultató bútorboltok, a művészeti galériák, és amit másutt igencsak keresni kell, a fotógalériák. A legendás ünnepségsorozat a Mardi Grass idején élénk színekben pompázó város azon kevesek közé tartozik, ahol az igazán mély érzelmeket tükröző fekete-fehér fotókat igen nagy becsben tartják.

A Canal Street, Rampart Street, Esplanade Street, valamint a Missisippi által határolt francia negyedben mindennap újabb meglepetések érhetik az utazót. Főképp ha zenerajongó. Elég, ha délután végigsétál a Royal Streeten, amelyet az utcán keresztbe tett, mívesen megmunkált fémráccsal zárnak időlegesen az autósforgalom elől. Biztos, hogy a kirakatok bámulása közben haladva, előbb-utóbb felcsendül a muzsikaszó. Akad, ahol egy lelakott muzsikusokból álló zenész banda laza rockzenével szórakoztatja a közönséget, odább egy sztárjelölt néger énekes magnókísérettel próbálja meghódítani közönségét és a világot. Néhány sarokkal arrébb egy keresztbe állított lovaskocsin, és előtte a földön ül egy másik társaság. Énekesük a jazz szabadságának engedve az egyik járókelővel hoz össze egy alkalmi vokált. A főtéren, a puritán szépségű Szent Louis katedrális előtt amelynek belsejében alkalmanként a szinte transzbaesett néger énekesek, lenyűgöző gospelt adnak elő egy túlsúlyos fekete lány, különleges klarinétszólójának, valamint japán dobosának, és néger bőgősének tapsol a közönség. Ez az a város, ahol az USA első operaháza épült és ahonnan a legenda szerint száz éve a jazz kifejezés száz esztendeje elindult. A keskeny utcák és a házfalak talán még emlékeznek arra a napra, amikor a jazz történetébe Satchmo néven bevonult Daniel Louis Armstrong zenéje felcsendült.

Persze mindezt csak akkor hallhatja egymás után az ember, ha képes ellenállni a csábításnak és nem ül be valamelyik igazán hangulatos régimódi kocsmába. Ezekben az ütött kopott mégis, vagy tán épp ezért kellemes helyeken az amerikai gyakorlattal ellentétben, a megszokott, szinte alkoholmentes sör mellett, igazit is kortyolhat. Ráadásul New Orleansban nem csak a sör van sörből, hanem az USA-átlaggal ellentétben az ételeknek is igazán jó ízük van. Itt is akadnak persze hamburgerszerű édeskés cipóba vagy óriáskiflibe burkolt húsféleségek, bő krumpli körettel, ám a korábbi francia uralomnak köszönhetően a valódi gasztronómia is meghonosodott a környéken. A kulcsszó a cajun, a creole és a gumbo.

Az első kettő, többet jelent gasztronómiai fogalomnál. A creole a francia, spanyol telepesek és az afrikai, karib kultúrájának keveredését szimbolizálja. A XIX században New Orleansban a creole fogalom jelölte a kolonizált területen született kulturális csoportot, megkülönböztetve őket az amerikaiaktól, németektől és a többi bevándorlótól. A cajun fogalom meghatározása ennél bonyolultabb: ez a Új-Skóciából érkezettek, a franciák, a haitiak, a spanyolok, az angolok, a németek és a helyi ősi kultúrájának ötvözetét jelenti. A cajun és a creole konyha ennek megfelelően sokszínű, de főképp fűszeres. Az egyik fő attrakció a gumbó, amit többféleképpen rákból, csirkéből, zöldségből elkészíthető sűrű, csípős rizses levesnek nevezhetünk leginkább. Ugyanakkor a város elegáns vagy inkább sármos éttermeiben melyek gyakran a parányi udvaron kialakított kedves kis kerthelyiséggel rendelkeznek – a rafinált francia és nemzetközi konyha ízeit is megtalálhatjuk. Nem véletlen, hogy a helyi sztárételek jó része rákból készül, hiszen Louisiana és vele New Orleans az amerikai rákkereskedelem egyik éllovasa. A Bourbon a Royal vagy a Chartres Streeten sétálva a Jackson Square-t körbejárva nem csak azt tapasztalhatjuk meg, hogy a színes csempelappal kirakott utcatáblákkal jelzett negyedben minden háznak saját arca van, hanem azt is, hogy az ott lakók jó része valódi egyéniség. Ami egészen meglepő, az az, hogy a külső, elhagyott ipartelep részen is felújított, új értelmet nyert házakkal, hangulatos étttermekkel és főként különféle galériákkal találkozhatunk. New Orleans értelmiségi város, amely nem hivalkodik értékeivel, amelyeket külön, külön kell felfedezniük az utazóknak, akik így más és más élményfüzérekkel térhetnek haza útjukról. A világ minden tájáról érkezett turisták hadának, főként a Canal Streeten álló, egymás mellett ritkán látható közelségben és mennyiségben elhelyezkedő luxushotelek által képzett szállodasor nyújt fedelet. Ha már a Jackson Square felé vettük az irányt, érdemes lesétálnunk a folyóhoz, a Missisippihez. A blues, ragtime, a rock egyik múzsájához, amely egy méltóságteljes, sáros sárga, széles vízfolyam. A hagyományokra építő New Orleansban itt is tehetünk egy időutazást: a lapátkerekes folyami hajó mellett a két part között közlekedő komp a letűnt századok korát idézi. A lustának, hétköznapi folyónak tűnő Mississipi a levegőből tárja elénk valódi nagyságát. Repülőre ülve, a hosszan, hosszan kanyargó sárgás folyamra letekintve azonnal megértjük, hogy az egykori gyapotültetvények világából gyökerezően miért vált legendák hordozójává.

A hazánkfiai számára a Missisippi mint tájékozódási pont már csak azért is hasznos, mert partján húzódik az a Riverwalk névre hallgató, fedett bevásárlóutca, ahol a legkülönfélébb helyi őrültségek és csecsebecsék mellett hasznos dolgokat is vásárolhatunk. Ha pedig elfáradtunk a nézelődésbe, oázisul a tág gasztronómiai kínálatokat nyújtó gyorséttermek szolgálnak. Jellemző: a bevásárlóközpont közelében piros téglákba vésett nevek méltatják a város nagyjait nyilván azokat, akik a beruházáshoz hozzájárultak. A kövezetet böngészve természetesen magyar eredetű nevek is felbukkannak. A vásárlási lehetőség azért sem mellékes, mert aki Amerikában tud és szeret magának vásárolni, itt különleges élményben részesülhet. Louisiana az egyetlen állam az USA-ban, amely a helyi 9 százalékos adót visszaadja a külföldieknek. Ez különleges csemege azután az itt megszokott lelki tortúra után, amin egy-egy vásárlás során gyanútlan és feledékeny európai átesik. A feltüntetett ár szerint már elő is készíti pénzét, ám és újra meg újra lehangolódva hallja az eladó megjegyzését: plus tax, vagyis plusz adó. Tudjuk: Amerikában kevés dolog az, aminek mutatja magát. Nos, Louisianaban és New Orleansban a plusz adó szó kellemes képzeteket kelt azzal, hogy tudjuk, a reptéren indulás előtt a számlát és útlevelünket bemutatva ezt a bizonyos adót vissza is kapjuk.

New Orleans annyiban is különbözik a hagyományos amerikai nagyvárosoktól, hogy a francia negyed mellett felépült modern belváros sem nyomja el a régi értékeket. Sőt igyekszik igazodni ahhoz. Utcái szinte még hangulatosnak is nevezhetők. Akad olyan kisebb bankfiók, amely faburkolatával, belső bútorzatával kifejezetten a századelő hangulatát varázsolja elő. A bank azonban veszélyes hely akkor, ha európai valutánkat szeretnénk átváltani: a keményebb helyeken 10, a jobbakon 5 dollár kérnek el tranzakciónként. Persze a pénzautomaták sem sokkal humánusabbak: van amelyik 3, van amelyik 2 dollárt vesz le tranzakciónként. Az építészethez visszatérve: még a Canal street végén található Harrahs kaszinó épület komplexuma is jól illeszkedik a térbe.

A jazz városának is nevezett település persze mégis csak este az igazi. Ilyenkor a blues kocsma előtt is gyülekezik már a nép, tovább haladva egy ír pub zenészei készülnek. A késő tavaszi, kora nyári párás melegben még egy szinte dézsából öntött futózápor sem tart tovább fél óránál. A vízcseppek nagyjából ugyanannyi idő alatt fel is száradnak. Laza léptekkel, laza öltözékben lépdelhetünk a francia negyed meleg fényű utcáin. Megcsodálhatjuk a klasszikus cégtáblákat, megállhatunk a kubai emigránsok szivarkészítő műhelye előtt, betérhetünk a csecsebecséket árusító üzletekbe, majd kikérhetjük sörünket a főtér kocsmájában, ahol mindjárt rázendítenek a tangóharmónika alapú, kötelezően franciául énekelt cajun muzsikára. Hazafelé pedig már az utolsó emlékképeket raktározhatjuk az útról: éjfél felé néhány fiatal négert beszélget a járdán, valamelyik étterem személyzetének tagjai. A lépcsőn ülő aranyfogú, testes lány fehér ingének felső gombja már előrebukott, csokornyakkendője félrecsúszva, pihenés gyanánt üvegből kortyolgatja a langyos sört. Arrébb fiatal pár szaporázza lépteit, a fiú gitárt szorongat, a lány a hegedűtok mellett kottaállványt visz magával. A szemközti utcában egy öreg zenész már hazafele baktat. Egyik kezében hangszere, a másikban műanyagba csomagolt vacsorája. A házból dixilend hangjai szólnak, hamarosan felváltja egy erősebb szvinges futam, amit átmenetileg elnyom a lehúzott ablakú autó hangszórójának mélynyomójából feldübörgő rapp monoton dübörgése. New Orleansban szabad a zenei vásár.

Ajánlott viselet: ősz-tavasz, vékony nadrág, könnyű pulóver, esetleg vízhatlan dzseki. A kellemes napsütést olykor záporok válthatják fel. Tél (december–február) vastag télikabátra ilyenkor sincs szükség, de egy könnyebb kabát ilyenkor elkél. Különösen a reggelek hűvösek. Nyár (június–augusztus) harminc fok feletti hőmérséklet és magas páratartalom várható. Ajánlott viselet a rövid ujjú ing és a rövidnadrág. Nem feledjük: a hivatalokban, múzeumokban, bevásárlóközpontokban erős a légkondicionálás.

Mitosz és varázslat: A Mardi Gras szót kár lefordítani: mit is jelentene mondjuk az, hogy zsíros kedd. Hát semmiképpen sem azt, ami a Mardi Gras valójában: karnevál, népünnepély, bálok sorozata. A világ legnagyobb karneváljai közé tartozó esemény szezonja, karácsony után 12 nappal, január 6-án kezdődik. Annak a napnak a tiszteletére, amikor a három királyok meglátogatták a kis Jézust. A záróakkordra hamvazó szerda előtt kerül sor. Az Mardi Gras, mondjuk úgy megalapítója, a Mississippit az Európaiak számára felfedező francia Iberville, aki a hasonló párizsi karneválok alapján teremtett hagyományt. Az első Mardi Grasra 1699-ben került sor, de spanyol uralom alatt a törzsi rituálékat is idéző eseménysorozatot betiltották. Ezt még az 1803-ban amerikai kézre került város vezetése sem akarta feloldani, ám 1823-ban a kreolok kikövetelték a hagyományok felújítását. A farsangok, karneválok idején megszokott elemeket ötvöző vidám parádé a 80-as évektől számít turistacsalogató világattrakciónak. A Mardi Gras lényege éppen a felszabadult mulatozás: az önálló életet élő, mégis egymásba folyó színes kavalkád alapjait a különféle hagyományokat felelevenítő helyi klubok biztosítják.

Dzsessz a vízen: New Orleansban még a vizen is hallgathatunk zenét. Kétórás jazzhajókázás a folyón Dinner Jazz Cruise – 24, vacsorával 48 dollár. Gyerekeknek 15, illetve 24 dollár. Ha a vizen haladva, egy és negyed órán át gospel énekeseket akarunk hallgatni, – Gospel Brunch Cruise büfével együtt 45 dollárt kell leszurkolnunk. A 3-12 év közötti gyerekeknek 25 dollár a belépő. A sima egyórás hajós városnézés felnőtteknek 12, a gyerekeknek (6-12 év közöttieknek) 6 dollár.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.