Maray

egy kávé mellett

A szökevény csillag zuhanása

Written By: maray - Júl• 01•13

A szökevény csillag című darab Nagy Andrea koreografálásában és Szabó Kristóf rendezésében. Felemássága szinte mértani középen metszi ketté az előadást.  A négy részre osztott darab első felütése finom kezű, érzékeny munka: a földre, egészen a földbe csapódáskor keletkező mélységbe (ld. pokol) zuhantság poézise. A lent ragadtság, csak ritkán sablonokba tévedő, luciferi kínjainak, talajtalanságának erőteljes képeit, érzéki-érzelmi nyugtalanságát Puskás Péter izgalmas, a tiszta hangzások idilljét tudatosan kerülő, ihletett zenei improvizációi erősítik. Nagy Andrea fekete ruhájában, fél pár rikítóan piros, magas sarkú cipőjében mozogja, sántikálja körbe minden oldalról zárt világát, a Thália Régi Stúdiójának matt fekete, kétszintes játéktereit. Mozdulatai félúton állnak a tánc esztétikuma és a testgesztusok nyersessége között.

A második részben a – tényleges fizikai jelenléte ellenére – mindeddig csak zeneként jelenlévő zongorista (Puskás Péter) egy végtelenül egyszerű, sallangtalan dramaturgiai gesztussal játszóvá válik: fekete zakóban, elképesztő, vérpiros félcipőben. A színtér távoli sarkában, ruhafogasra akasztott – bebábozódott, borostyánba kövült emberembrióra emlékeztető – “valami” angyalszárnyként lepleződik le. A blues-szerű zenei hangzás mellett Nagy Andrea hiányléttől szagló, egzaltált mozdulatainak kezdeti igazsága hirtelen a szárnyakkal repülni próbálás zavaró, illusztratív sematizmusába zuhan. Mozdulatművészetből mozgó plakát lesz. Mintha egyik pillanatról a következőre, minden átvezetés és dramaturgiai igazság nélkül egy másik előadásba csöppentünk volna. Egy jóból egy rosszba.

A harmadik rész a darab talán legerősebb jelenete. A videó vetítőn gyümölcskosaras csendélet, az emeleti ablakból Nagy Andrea rezzenetlen szemmel néz le ránk, miközben a zongorista kánkánt játszik. Majd újra ugyanazt…, és ismét. Majd megint és megint, és újra, úgy, hogy minden egyes befejezésnél teljesen elképzelhetetlen, hogy ismét belekezd. És megint csak újra. Az egyszerűség semmihez sem mérhető tisztaságával mond el szinte mindent, ami elmondható a világról, a körkörösség hiábavalóságáról, az érzéki örömökről, a meghitt csendjeink tisztaságáról, a színházi székekbe ültetett önmagunkról, élőinkről és halottainkról, …

A negyedik rész színház: a második rész végi illusztratív mozgásos közhelyességből (Nagy Andrea Sátán-figurája) indul és egy elnagyolt, az indulás metafizikai, önvalló súlyosságához nem mérhető játékban végződik. Isten szeretne cigarettára gyújtani, ezért másodmagával lejön tüzért, és cserébe vizet hoz, majd négyesben együtt zenélve, táncolva múlatják az időt. Értem a gesztus favicc jellegét, monthy pythonos idiotizmusát: ehhez azonban túl sok volt előtte a súlyosság. Ahhoz, hogy ténylegesen fityiszt mutassunk a világ homályosságának, sokkal erőteljesebb színészi képességekre, sokkal jobb dramaturgia ritmusérzékre, rendezői spirituszra, ihletettebb koreográfiára, és még megannyi mindenre van szükség, aminek A szökevény csillag befejező része híján volt. Ezek nélkül a darab gesztusa csak geg tudott lenni, annak ellenére, hogy színpadi megoldásai nem voltak szellemtelenek (ld. az istentől levitt lap top jelenetét, aminek képernyővédője kék ég volt bárányfelhőkkel). Önmagában a mozgásszínházi és – jobb színészi munkával – talán még a prózaibb rész is megállhatná a helyét, azonban a kettő együtt hiányérzetet hagy maga után. És nem azt a jófélét, ami miatt érdemes színházba járni.

A szökevény csillag második részének vége, és a teljes negyedik rész visszaveszi mindazt a súlyt és szépséget, amit előtte ad, és cserébe csupán egy színpadi élcet produkál. Egy elég gyenge élcet.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.