Maray

egy kávé mellett

Az individuum kísértése

Written By: maray - aug• 05•14

Mostanában egyre többet gondolok Hannah Arendt szavaira a tekintély hanyatlásáról. Nincs többé tisztelet, sem abszolút morál: de úgy tűnik, valamit mégis elrontottunk. Mintha sokan még nem értek volna meg erre a magányra, a szembesítésre azzal, hogy egyedül állunk a világban, nincs fölöttünk sem Isten, sem ember.

Vannak, akik megijednek ettől; szolgáljon nekik vígaszul, hogy mind megijedünk tőle. Vannak, akik erővel kényszerítik magukat napról-napra farkasszemet nézni a Semmivel, átélni egy olyan létezés pillanatait, amit nem kértek, s amit ösztöneik parancsára mégis folytatniuk kell, de vannak, akiknek megkönnyebbülve csillan fel a szeme bármilyen eszmére, gondolatra, ami a valahova tartozás lehetőségét kínálja. Véget ért az egyedüllét, helyébe lépett a valahova való tartozás, amely az adrenalinszit kellemes emelkedését kínálja mintegy bónusz-élvezetként; elvégre a konzumörömök határozzák meg immáron legbelsőbb igényeinket is. El vagyunk csábítva, hiába áltatnánk magunkat az erőszak nemlétező rémével.

Az igazság az, hogy az individuum, ez a bennünk rejlő riadt gyerek őrjöngve kapna az első kéz után, amelyik hajlandó vezetni őt, visszavezetni a rosszul értelmezett humanista vilagképbe, ahol az embernek fentről megmondták a szerepeket és mindig volt egy imakör, egy céh, egy önkéntes munkacsoport, bármi, ami összefogja őket. Innen az elidegenedett huszonegyedik századból úgy látszik a középkor nem is tűnik olyan sötétnek. Még a szenvedélyek is erősebbnek tűnnek, mintha valamiképpen nagyszüleink nagyszülei jobban tudtak volna szeretni, szenvedélyesebben gyűlöltek volna, egyáltalán, mintha még nem telepedett volna társadalmukra a fásultság szürkesége. Nem tudjuk, valóban így van-e vagy csak múltidéző nosztalgiánk szépít meg egy világot, amiben soha nem élhettünk.

Ki vagyunk lökve az életbe, a szabadságba, akár akartuk, akár nem. A szívünk mélyén még mindig félünk szembenézni ezzel az egésszel: az egyedülléttel az Univerzumban. A tudattal, hogy esetleg teljesen magunkra vagyunk utalva és az ezzel járó felelősséggel. Csoda, ha szorongunk?

Minden, amiben bízhatunk, morál, igazság, minden kritérium, emberalkotta, ahogy mindenféle szent könyv is, amikben benne vannak, akár a Biblia, akár a római jog. Mi alkottuk. El is törölhetjük őket. Szabadság ez, annak mámora nélkül.

A nagy dekonstruktivizmusban oda jutottunk, hogy szétszedtünk mindent, ami eddig biztos pont volt, most pedig itt állunk üresen – kiüresedve. Az újonnan alapított vallások, a szélsőséges mozgalmak, a “közösségek” kora ez. Az emberek szoronganak és egyszerűen tartozni akarnak valahova. Ma magányosnak lenni a legbanálisabb dolog, de vállalni a magányt és szembenézni vele – egyre heroikusabb. Hősök pedig kevesen vannak. A közösségek megtanítanak minket szeretni, vágyakozni, örülni, s elsősorban megtanítanak gyűlölni. Cioran szerint békés korszakokban, mikor a gyűlölködés öröméért gyűlölködünk, keresnünk kell kedvünkre való ellenséget: “kellemes gond, melytől a mozgalmas korok megfosztanak bennünket”.

Még az örök kívülálló Kertész Imre is megértette – és átérezte – az arctalan tömeg pillanatnyi csáberejét, amelyről így ír egy helyütt:

“Egy hivatali épület elhagyatott folyosóján álltam, s mindössze annyi történt, hogy a keresztfolyosó irányából kongó lépteket hallottam. Valami különös izgalom vett rajtam erőt, mert a léptek felém közeledtek, s noha csak egyetlen, láthatatlan személytől származtak, hirtelen úgy éreztem, mintha százezrek lépteit hallanám. Mintha egy menet közeledne, dübörgő léptekkel, s egyszerre felfogtam ennek a menetnek, ezeknek a lépteknek a vonzerejét. Itt, ezen a folyosón egyetlen perc alatt megértettem az önfeladás mámorát, a tömegbe való beleveszés részeg gyönyörét, azt, amit Nietzsche – igaz, más összefüggésben, de mégiscsak idevágóan – a dionüszoszi élménynek nevez. Szinte valami fizikai erő tolt és húzott a sorok közé, úgy éreztem, a falnak kell támaszkodnom, s ott meglapulnom, nehogy engedjek e csábító vonzásnak.”

Innen már csak egy lépés, hogy a megtévesztett – elcsábított – individuum magáévá tegye a költő sorait:

“Holnap a téren, a szívünk összefogó kötelékében
Tömeg lesz, bölcs, egységes, elmés győzedelmes.”

Paul Éluard szavai magukban hordják a paradoxont: egy tömeg ugyan lehet győzedelmes, de a bölcsesség az egyének jellemzője, s aligha lehet kollektív. A gondolkodás mindig immanens, az ember – Arendt szavaival – “megáll és befelé fordul”. De egyre veszélyesebb ez a “gondolatnyi csend”, mert ahogy egyre mélyebbre süllyedünk a tudatba, annél több szörny bukkanhat fel belőle, melyeket kétségkívül könnyebb elhallgattatni a zajban.
Az agy kellemes elbódulását bizonyos monoton tevékenységek ismételgetésével ugyanis nem a mi újmódi forradalmáraink találták fel, hanem a nagy vallásalapítók a mantráikkal: mi csupán némi adrenalint tettünk hozzá. A gondolkodás ezzel szemben magányos dolog. Magányos és fájdalmas.
Az intellektust pedig úgy tűnik, könnyen el lehet hallgattatni.

Mert a szabadság mámorító érzés volt, akárcsak Ádámnak és Évának az alma, ameddig tilalmak és félelmek vették körül. Messziről nézték, elandalították magukat a Sátán hízelgő szavaival és valahol a szívük mélyén talán boldogok is voltak ebben az állapotban. Az ember mindig csak addig érez némi örömet, ameddig vágyakozik valami iránt: kiszínezi, álmai tárgyává teszi és a célért való küzdelemben pillanatnyi elégedettséget talál. De éppen azért, mert valami után mindig vágyakozunk, az Akarat csapdájának foglyai vagyunk, s leszünk örökre. Nem tudjuk, ebben a transzcendens világban, az első emberpár Paradicsomában meddig tartott egy nap, egy óra, de azt tudjuk, hogy a civilizációnk Ádámjai és Évái évszázadok óta lesték távolról a teljes szabadság almáját, hol fegyverrel harcolva érte, hol éppen költőik lírájában hangzottak fel a hozzá írott versek, de bennük élt, bennük volt, s nem tudjuk megbecsülni sem, hányan haltak meg ezzel a magasztos névvel ajkaikon.

Letéptük a szabadság almáját; észrevétlenül, nem egy adott pillanatban, nem tudjuk, mikor kezdődött, mindenki másra mutogat: Nietzsche, Kierkegaard, Einstein, Heisenberg… Arendt említi egy helyen, hogy Einstein, bár felismerte Planck kvantumelméletének az igazságát, csak vonakodva fogadta el, mivel félt, hogy minden törvényszerűség elveszne vele a világból.

Bárki kezdte, az alma a földön hever, előttünk, de mi már újra fölfelé figyelünk, az égre: sehol egy villám, sehol az égi szózat. Ez az ég hirtelen ijesztően üres lett, mi pedig itt állunk szimbólumainkkal és szorongásainkkal, mint mozaikfigurákkal, amiket már nincs hova illesztenünk.

Túl könnyű lenne mégis legyinteni: menthetetlenek vagyunk. A világ nem változott semmit, csak mi vágtunk lyukakat Maya fátylán. Ahogy eddig, most sincs másképp: minden rajtunk múlik. Éppencsak egy idő után az ezzel való szembenézés többet nem kiváltság lesz, hanem elkerülhetetlen fátum.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.