Maray

egy kávé mellett

Címkék esete az igazsággal

Written By: maray - jan• 10•13

Eörsi István a rendszerváltás előtti utolsó években írta meg visszaemlékezéseit “a kollektív felejtés ellen”. A Kádár-éra utolsó évei ezek, mikor a “puha diktatúra” csendes haldoklásába visszakúsznak az ötvenhatos forradalom elvarratlan szálai. Maga a könyv a későbbi memoár-irodalom előőrse is lehetne akár, jelezvén a nemsokára valóban bekövetkező változásokat, mikor végre mindenki szembesülhet múltjával; Eörsi jó példát mutat e tekintetben is. “Úgy vélem, a múltnak-és különösképpen saját múltunknak-az ismerete mindenkit megillető jog.” – írta 1986-ban. Könyve a múltnak egy olyan részét elemzi, amely ma is benne él a jelenben.

Eörsi István
(1931-2005)
Remek elbeszélő – saját bevallása szerint hajlik a pátoszra, amit iróniával próbál ellensúlyozni, stílusa nem nélkülözi a történelmi anekdotákat sem, például mikor Kádár takarót kért, hogy meg ne fázzon a forradalom idején: Eörsi adott neki – ebben a takaróban ment aztán másnap hajnalban az ország leendő vezetője a szovjetekhez, s az író arra gondol, talán ha akkor megtagadja a kérést, Kádár nem indul útnak a nagy hidegben. Valóban ironizál, sokszor kedélyesen gúnyolódik, amelyekben töretlen optimizmusa bukkan elő: börtönről-börtönre való hurcolását keserű tréfával “ismerd meg hazád börtöneit!” – mozgalomra kereszteli. Azonban nagylelkű is: mások anekdotáit nem a magáéként tünteti fel, hanem rövid jellemrajz kíséretében tőlük idézi. A könyv bevezetőjében, ahol áttekintést ad ötvenhatról, végig, mint kommunistáról ír magáról. Ebben a tárgyilagosságban, pátosz nélküli igazságkeresésben rejlik a könyv ereje. Mert – saját szavai szerint – tapintatlanságnál egy író esetében már csak a tapintat a rosszabb. Igazságra törekszik: “Okosan tesszük tehát, ha nem (…) címkékkel törődünk, hanem az igazsággal, amennyire erre képesek vagyunk.” (Részlet a drezdai Deutsches Hygiene-Museumban 2004. november 28-án tartott előadásából)

A címkék különös jelentőséget kapnak a sokszor – minden oldalról – támadott Eörsi életében, aki a börtönben mindvégig kommunistának vallja magát. Visszaemlékezéseiben baloldali értelmiség és az elviekben szocialista rendszer fő támaszát, a munkásság ellenállását jeleníti meg. Egy kommunista a kommunisták elleni forradalomban; mert eszméi a részvételre kötelezik. Nem az ideológia – ez a ragacsos címke – számít, hanem az ebből kiragadott pozitívumok, s aztán a többit elhajítani, különben az ember válik kétdimenziós címkévé. Eörsit az irodalom mentette meg az ideológiában való felolvadástól, Thomas Mann, Kafka, Beckett – pártatlan, humanista írók, a kategóriák fölött álló klasszikusok. Aki megérti őket, mentessé válik a nagy eszméktől, amelyek Krónoszként falják fel gyermekeiket.

“Joggal csuktak le, megérdemlem a börtönt, mert ilyen verseket írtam.” (Eörsi István: Emlékezés a Régi Szép Időkre; Noran, 2006, 52.o.) – írja egy helyütt, utalva ezzel ifjúkori idealizmusában Sztálinhoz és Rákosihoz írott verseire. A börtön egyfajta tisztítótűzzé válik számára, s ő maga is elmondhatja Koestler legendássá nőtt Rubasovjával együtt:
“Nem szabadulhattak a múltjuktól, belegabalyodtak a hálóba, amit maguk szőttek kifacsart erkölcsük és nyakatekert logikájuk törvényei szerint; mind bűnösök voltak, bár nem abban, aminek az elkövetésével a bíróság előtt vádolták magukat.” (Arthur Koestler: Sötétség Délben; Európa, 1988; 183. o.)

Eörsi tehát bűnös volt és ezzel szembenézett: ám ellentétben a sok Rubasovval, képes volt meghúzni a határt szükségszerűség és okság közt, nem hajtotta meg a fejét. Míg Rubasovot végül elnyelte az ideológia, Eörsi megtisztulva került ki belőle. Nem az eszmékből akarta megérteni az eseményeket, hanem az eseményekből az eszméket és ez volt szabadulásának a kulcsa. A hazugságról, amit “erkölcsi kötelességének” tartott bent, úgy véli, egy felfordult rendszerben, ahol orwelli újbeszéd érvényesül, az erkölcs és a morál is más kihívások elé állítja azt, aki nem akar beszennyeződni. A börtönben nem vazmer az igaz, hanem az, aki elfedi társait.

“Nem horgonyozhatok le ártatlan irodalmárként a szavaknál.” (Eörsi István: Emlékezés a Régi Szép Időkre; Noran, 2006, 72. o.) – írja, mikor azt látja, hogy sokan elfogadják a kommunizmus tételeit, ám magát a “kommunista” szót a végsőkig gyűlölik. Az ideológiai határ elmosódik: egy brutális börtönőr kigúnyolja az elítélt papok hitét, de ráordít Eörsire, mikor az egyetért az ateizmussal: “merthát valaminek mégiscsak lennie kell”, kiabálja még dühösebben, mint a papoknak.

A kommunista eszme dicstelen halála ez egy kommunistának mondott országban, s ez az, ami végleg megszabadítja az írót a címkézéstől.

Rá jellemző optimizmussal megpróbálta a legjobban kihozni a szorult helyzetből is. Olvasói ugyancsak profitálnak kísérleteiből: megjegyzi és bemutatja előttünk cellatársait, hűen jegyzi le a numerus clausust megalkotó egyik jogász magyarázkodásait, a földműves emlékeit a “felszabadításról”, a “régi világot” sirató cigány muzsikus sirámait, a kommunizmushoz végsőkig ragaszkodó ötvenhatos felkelőt, s az egész horthysta-rákosista korszakot felvonultatja előttünk, ítélkezés, részrehajlás nélkül, szavaikon keresztül, pedig bebocsátást nyerünk Magyarország állapotaiba a harmincas évektől egészen ötvenhatig. S nemcsak rég homályba veszett rabtársait örökíti meg, hanem kora társadalmi problémáit is elemzi: a Kádár-jelenséget, gyűlölt diktátorból a joviális haza atyja metamorfózisát, illetve a forradalmárok etikáját. Bakunyini problémákat feszeget, mikor saját és társai hozzáállását boncolja a letartóztatáshoz. Meddig kötelessége a forradalmárnak megőriznie önmagát, s mikortól gyávaság a szökés? Mert a forradalmár a történelmi szükségszerűség látszólagos csapdájában is szabad, választásra kényszerül. Előkerülnek “önbizonyítók”: a hősnek állandóan jeleznie, igazolnia kell, nem a külvilág felé, hanem saját maga (!) számára hősiességét. Egzisztencialista létprobléma ez a javából: túlságosan eggyé lényegültek Tettükkel a forradalom idején, ez igazolta minden szenvedésüket és ezért nem akartak túllépni ezen, vállalva akár a rájuk kirótt halmazati büntetéseket, amiért tiltott ábrákat, feliratokat rajzoltak a börtön falára vagy feleseltek a “smasszerekkel”.

Itt ír Angyal István álmatlanságtól kínzott önfeladásáról, s a vágyra gyanakszik, hogy ez a végsőkig idealista, tisztalelkű forradalmár – a szó legnemesebb értelmében – végre kialudhassa magát: ismét elértünk Rubasovhoz. “Egy felirat ötlött fel benne, amit az errancis-i temető bejárata fölött látott; ott van eltemetve Saint-Just, Robespierre és még tizenhat elvbarátjuk, akiknek a fejét vették. Egyetlen szó volt csupán a felirat: dormir – Aludni.” (Arthur Koestler: Sötétség Délben; Európa, 1988; 153. o.)

Egy nekrológja nem véletlenül nevezi Eörsit Jóbnak – ebben a könyvében is újra meg újra felbukkan Isten, akiben az író – saját bevallása szerint – nem hisz, mégis egyfolytában hadakozik vele, ellene. Lelkiismeretes leírását láthatjuk a különböző papoknak és “klerikális elemeknek”, akikkel összekerül a cella rácsai mögött, s noha saját bevallása szerint is emlékezete alaposan leapasztotta élményei tárházát, ezek a párbeszédek a könyv talán legelevenebb részei közé tartoznak. Nem véletlen: Eörsi későbbi esszéiben, cikkeiben is vissza-visszatér Isten, s maga Jób is, még a 2004-es Tsunami idején is felemlegeti. (Élet és Irodalom: Imádkozik a Pápa; 49. évfolyam, 02.)

Mégis Eörsi inkább – ha megmaradunk a bibliai hasonlatoknál – az Istennel birokra kelő Jákob volt, aki nem viselte el mások szenvedéseit és megaláztatását semmiféle felsőbb hatalom nevében, legyen az a marxizmus tanította “történelmi szükségszerűség” vagy éppen a vallások dogmái.

A versekkel átszőtt könyv akár kulcsregény is lehetne, Eörsi későbbi gondolatainak, rendszerváltásunk utáni nézeteinek megfejtése, mert ebben a műben nemcsak leírást ad kora állapotairól és embertípusairól, hanem saját “eszmélését” is részletezi: zsidó származása is előbukkan, s noha hangsúlyozza elhatárolódását minden vallástól, ezzel magyarázza későbbi, kisebbségek iránti rokonszenvét, amellyel sokszor saját hitsorsosait (ha lehet erről beszélni egy magát ateistának valló embernél) is kizárja.
“Üldözött kisebbséghez tartozni: nagy csapás, de nagy szerencse is, esélyt ad az átlagost meghaladó szociális érzékenység kifejlesztésére” (Eörsi István: Emlékezés a Régi Szép Időkre; Noran, 2006; 261. o.)

Könyve ma is aktuális, az abban megírt mozzanatokban számos magyar magára, rokonaira ismerhet – még mindig eleven ötvenhat, s a jól megírt visszaemlékezés segít, hogy feldolgozzuk, beillesszük történelmünkbe, azonban nem “börtönregény” – elutasítja a kereteket és formákat, inkább önkényesen hagyja, hogy börtönemlékeibe beússzanak rokonai, meghalt anyja alakja, felesége bevallott hűtlensége, hogy aztán visszatérjen a rabokra. Nem a fogoly Eörsi, nem a kommunista Eörsi, nem az író Eörsi bontakozik ki a könyv lapjain, hanem ez mind együtt, maga az író tárja fel a lelkét, gondolatait olvasói előtt: kor – és életrajz ez egyszerre, legbensőbb gondolatok és ország rengető események virtuóz leírásai.

És eljön a szabadulás pillanata, s az első rátörő érzés: “szökevénynek éreztem magam.” (Eörsi István: Emlékezés a Régi Szép Időkre; Noran, 2006; 345. o.) Hirtelen megszakadó, mégis éppen odaillő befejezés: az író a szobába lép, felesége háttal a falnak, majd felpillant rá. Új élet kezdődik, amire az a régi immáron kitörölhetetlenül rányomta emlékét.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.