Maray

egy kávé mellett

Dilemma

Written By: maray - máj• 06•13

Miután megírta levelét elgondolkodott. Az asztalon könyökölt, fejét bal csuklóján támasztotta, jobb kezével pedig a tollal játszott. A végére írhatná: “szeretlek”, de jelen helyzetét tekintve túl merésznek vélte ezt a kijelentést. Szereti, ez ugyan nem kérdés, na de ezt az érzést a másik tudtára adni ily könnyedén, ilyen hirtelen oktondiság lenne. A levélben szó sincs érzelmekről, hatszor fogalmazta át, nehogy nyálasnak tűnjön. Egész egyszerűen nem illett a végére a szeretlek. Vagy mégis? Tizenhárom éves, tudja tehát milyen a szerelem. Tudja, hisz ilyen még nem volt, tudnia kell, hisz ilyet még nem érzett.

A levél legelső verziója arcpirítóra sikeredett. Pedig több mint egy hétig gondolkodott rajta: versbe is szedte volna, ha szorul belé némi költészet. Persze kukába került, s jött a második írás, melyet végül túl idétlennek érzett, így azt is kidobta. Harmadszorra kicsit jobb lett, de akkor meg annyira csúnyán írt, hogy gondolta átmásolja az egészet. Már a felénél tartott, amikor meggondolta magát, s úgy vélte másféle lapra írja levelét. Vett négyféle levélpapírt, végül amellett döntött, melyre halvány mackók voltak pingálva. Ma délután aztán a kukába került az is, akkor már úgy vélte sokkal férfiasabb egy egyszerű fehér lapra írni.

Végre elhatározta magát. Eldöntötte, hogy leírja: “szeretlek”. Nyelve hegyét kidugta szájából, tollát úgy szorította, hogy az ujja is belekékült, s mikor pennája vége végre a laphoz ért, képtelen volt mozdulni. “Nagy betűvel írjam vagy kicsivel?” – vacillált magában, s nem tudta melyik lenne a célravezetőbb. Ha kisbetűvel írná, az olyan lenne, mintha nem is gondolná komolyan, de ha nagybetűvel írja, akkor az olyan lenne, mintha másra sem tudna gondolni. Nem tudott dönteni. Rágta az alsó ajkát, s közben kikémlelt az ablakon, s bár másra sem bírt gondolni, azért mégis a kisbetű mellett döntött. A csuklója és az ujjai táncba kezdtek, s rajzolt egy kacskaringós “s” betűt, melyet egy határozott “z” követett, mint Zorro kőbevésett szignálja. Aztán jött a buksi kis “e”, s egy rakoncátlan “r”, majd egy újabb “e” a bizonyosság kedvéért. A “t” betű szára olyan helyre csúszott, hogy a grafológusok azt mondanák: ez a fiú hajlamos az öngyilkosságra. Persze ő mit sem sejtett ebből, s valószínűleg nem is elmélkedett még önmaga elpusztításáról, csak írta tovább a szócskát, melyen annyit tűnődött. A laza “l” után egy újabb “e” következett, bugyutább mint az előző kettő, s végül a betűsort egy jelentéktelen “k”-val zárta.

Rápillantott művére, de nem örült az eredménynek. Túl laposnak, túl átlagosnak érezte. Addig-addig nézte, míg össze nem gyűrte az egészet, s írt egy egészen új levelet. Csupán a szeretlek szócska miatt. Egy félórával később, mikor befejezte irományát, s miután újra leírta : “szeretlek”, arra gondolt, hogy ezt a záró, érzelmes szót írhatná akár pirossal is. Legalsó fiókjából elővette színes ceruzáit, egyenként kifektette őket maga elé, majd egy gondos mozdulattal a pirosért nyúlt. Ujjai közé szorította a vér és a szerelem színét, majd áthúzta vele a betűket. Mikor végzett elkeseredett. A kéket és a pirosat együtt kifejezetten igénytelennek érezte, így megpróbálta citromsárgával korrigálni a problémát. A színkatyvasz, amit kapott, megfájdította a fejét, összegyűrte hát ezt a levelet is és kidobta a kukába. Újra kezdte, majd megint újra, mert az első sor túl ferdére sikerült. Húsz perccel később, a “szeretlek” szót már eleve pirossal kezdte írni. Jól sikerült. Ilyen szép szeretleket ritkán lát az ember, de úgy érezte a piros szín túlságosan elüt a szöveg kékjétől. Írhatná az egészet pirossal, de az meg túl giccses lenne. Végül úgy döntött átírja az egészet, és a végszó is marad kék, csak úgy, mint régen.

Mikor végzett hátra dőlt, s újra elolvasta mondatait. Ajkát lebiggyesztette, hisz tudta, ezt a levelet sohasem meri majd odaadni a lánynak. Szépen összehajtogatta és beletette a tolltartójába. “Miért adnám oda” – vélekedett magában – “amikor szóban is elmondhatom ugyan ezt?”. Különben is, milyen igazságtalan az egész. Az emberek mennyit kínlódnak, míg leírják a szót: szeretlek, s a másik a másodperc tört része alatt elolvassa azt. Büszkeség töltötte el és csodálatraméltó bátorság.

“Felnőttem” – gondolta, s elrakta színes ceruzáit.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.