Maray

egy kávé mellett

Dr. Gólem – Útmutató az orvostudományhoz

Written By: maray - jún• 22•15

Titokban tartott kételyek

Harry Collins és Trevor Pinch szociológusok Dr. Gólem – Útmutató az orvostudományhoz című kötetükben olyan, a medicinával kapcsolatos eseteket világítanak meg több oldalról, amelyek rámutatnak arra, hogy az orvoslásba fektetett túlzott bizalmat és felelősséget ideje lenne felváltania a tájékozódás iránti igénynek és fokozottabb kooperativitásnak.

Az esetelemzések közt vannak lényegében befejeződött történetek, mint a mandulaműtét, a C-vitamin alkalmazása a rákgyógyításban és az AIDS-aktivisták harca a gyógyszerkísérletek megreformálásáért, vannak jelenkori kételyek, mint a placebohatás és a vitatott, feltételezhetően lelki eredetű betegségek, és vannak olyan gyakorlatok, amelyek szinte teljesen elfogadottá váltak a tömeg szemében, és a tények alapos ismerete nélkül senki nem kérdőjelezné meg jelentőségüket – ilyen az újraélesztés és a védőoltás.

A fenti nyolc téma tárgyalása során a szerzők több fő témát járnak körül. Ezek egyike az orvosi szaktudás – pontosabban a szaktudás bizonytalansága. Meglepő, hogy az orvos maga sem lehet biztos abban, hogy a gyógyulás mitől következik be: a kezeléstől, az elme testre gyakorolt hatásától vagy a szervezet öngyógyító folyamataitól. Elvégre egy súlyosabb megfázásból fel lehet épülni alvással és pirulákkal is, az eredmény ugyanolyan megbízható.

Maga a diagnózis is egyénfüggő – egy vizsgálat során elenyészően ritka volt, hogy két orvos ugyanolyan súlyosnak ítélte meg ugyanazt az esetet, sőt az is, hogy ugyanazt az esetet két időpontban ugyanolyan súlyosnak ítélt volna. Úgy tűnik tehát, hogy a diagnózisalkotás is, amely pedig a gyakorló orvos legelemibb készsége, egyéni mérlegelés következménye, ráadásul adott pillanat, helyzet terméke, és ugyanúgy tükrözi magát a diagnosztát, mint a tényeket.

Habár az orvosi szaktudás látszólag objektív, hiszen szigorú kritériumokhoz és alkalmassági vizsgákhoz kötik az egyes fokozatok megszerzését, a ranglétrán való előrejutást, mégis inkább egy kontinuumnak tekintendő, amely a döntések számos változatát rejti magában, beleértve a hibákat is akár a félrediagnosztizálásig – a szakma mindezt elfogadja, a páciens pedig nem feltétlenül számol a tévedés lehetőségével; ha ez utóbbi mégis előfordul, a társadalom minden negatív következményt az orvos nyakába varr, nem gondolva arra, hogy helytelen volt a részéről mindenhatóságot várni egy embertől.

Maga a medicina is két szerepkör között lavírozik: hol támasz, hol tudomány (vagyis gyógyít és kutat). Gyógyítóként nagy a felelősség a határok meghúzásában, kutatóként pedig tisztában kell lenni a módszertani korlátokkal, ráadásul megesik, hogy a két szerepkör egymás ellen dolgozik.

Tény, hogy nincs két ember, akinek élettani folyamatai és biológiai felépítése megegyezne, tehát nincs két ember, akire ugyanaz a kezelés ugyanúgy hatna – ennek ismeretében joggal kételkedhetünk egy, a statisztikai átlagon alapuló kutatási gyakorlat érvényességében, amely nem számol az egyéni variabilitással. A statisztika csak arra adhat választ, hogy hat-e a kezelés, arról, hogy hogyan, nem ad felvilágosítást; ezek után a gyógyszerek kifejlesztése aligha több, mint sötétben való tapogatózás: találni egy tablettát, amely szerencsés esetben a megfelelő szervet és élettani folyamatot érint, ezt akár oly módon véghezvinni, hogy maga az orvos sem tudja pontosan, melyik ez a szerv vagy folyamat, hiszen a tudományos ismeretek még korlátozottak.

A kutatás során ráadásul az orvos kénytelen feladni a támogató szerepét: egy gyógyszer hatásáról csak akkor tekinthető bizonyosnak, ha sikerül statisztikai különbséget kimutatni azok közt, akik bevették, és azok közt, akik nem – tehát a vizsgált személyek felét ki kell zárni a kezelésből.

A támasznyújtó orvos egyéni és csoportérdekek gyújtópontjában áll, amely gyógyító munkáját is befolyásolhatja. Például bizonyos vitatott tünetegyüttesek (például krónikus fáradtság szindróma) orvosi patológiaként (tehát nem pszichés eredetűként) való elismertetésében a több profitra vágyó gyógyszergyárak és a rokkant nyugdíjra számító betegek komoly lobbitevékenységet folytatnak. Az orvos döntésében, vagyis hogy felveszi-e ezt a kórképet a kezelendők listájára, nagyobb szerepet fejthet ki az említett csoportok nyomása és az orvossal közös gazdasági érdekeik (vagyis hogy ki-ki mennyit profitálhat a betegségből), mint az orvos arról való tudása, hogy tényleg biológiai elváltozással áll szemben – lévén ez utóbbiról nincs is egyértelmű bizonyítéka.

Az orvosi szaktudás és tudomány pontatlanságai arra világítanak rá, hogy a medicina tényszerű ismereteiben sokkal több a hézag, mint ahogy azt az orvosok a társadalom és a betegek felé közvetítik. Hiba tehát a beteg részéről szemét csőlátó módon az orvosra függesztenie a megváltó gyógyulást várva, hisz az orvos nem isten, hanem szakember, és nincs is szándékában istenné válni, még ha botladozásait és szakmája korlátait ügyesen titkolja is.

A számos kétely ellenére talán meglepő módon a szerzők mégis az orvostudomány mellett foglalnak állást, igaz, a beteg részéről tanúsított tudatosabb magatartással felvértezve – ennek oka, hogy jelenkori ismereteink szerint egyelőre nincs hatásosabb a hagyományos orvoslásnál, amelyhez megbetegedés esetén fordulhatnánk.

Harry Collins, Trevor Pinch:
Dr. Gólem – Útmutató az orvostudományhoz
Scolar Kiadó, 2007

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Both comments and pings are currently closed.