Maray

egy kávé mellett

Edukators

Written By: maray - Már• 02•15

Mit tanítanak a fiatal Nevelők? Elsősorban megtanítják a nézőt a kételkedésre és a kérdésfeltevésre.
Hans Weingartner, az Edukators (Die fetten Jahren sind vorbei) rendezője egy nagyon jó ötletből kiindulva csinált egy átgondolatlan, felületes, tévedésekkel és összemosásokkal teli kamaszfilmet, melynek megtekintése 12 éven aluliaknak nagykorú felügyelete mellett ajánlott, viszont 18 év felett már nézhetetlen.

Ennek oka a szereplők kora. Húszas éveik elején járhatnak, de ez a fajta lázadás, az ad hoc, szervezetlen akciók ma már nem a fiatal felnőttek sajátja, már 1979-ben, a Hair idején is csak 18 év volt az átlagéletkor a bandákban. A bandában, melynek védelmező karjaiban lehetett a gazdagok ellen táncot járni. Éppen ezért hiteltelen a két fiú, Peter (Stipe Erceg) és Jan (Daniel Brühl, Good bye, Lenin!) magánszorgalomból elkövetett betöréses lúdasmatyiskodása, a gazdagok megleckéztetése. A magányos ellenállás vagy a 15 éves John Conor “jó kis bulija”, vagy a 40 év feletti akcióhősök mindenkivel szembeni attitűdje.

A fiatal felnőtt az érvényesülés érdekében a karriert hajszolja és alkut köt, mint ahogy a filmbeli Hardenberg (Burchart Klaussner) is megtette a kezdeti lázadozó évei után. Az ő története és a sztori drámaiatlansága negligálja az egész film kérdésfelvetését, hiszen azt sugallja, hogy az anarchista 1-2 év után mindannyian Hardenbergekké válunk, és ez nagyon is rendjén van.

Az ámokfutással nem lehet elérni semmit, és látszólag a film fő-főhőse, Jan sem találja meg a lelki békét az egyes akciók után, csak a lány, Jule (Julia Jentsch, Sophie Scholl) oldalán, az életkorának megfelelő viselkedésformával, a párválasztás folyamatával lesz szimpatikus karakter az addigi mizantrópból, aki mellesleg egészséges társaihoz hasonlóan többre vágyik, fejlődni vágyik, magasabb szintre akar jutni abban, amit csinál, mondhatni karrierista…

Elég paradox helyzet, hogy ennek az embergyűlölő különcnek olyan társaságkereső szokása van, mint a füvezés. Számomra ez a legvisszatetszőbb összemosás a filmben: ha szabadgondolkodó, rendszerellenes és kreatív, jó fej arc vagy, abból egyenesen következik, hogy füvezel is. Pedig ez a két dolog korántsem függ így össze, ez egy teljesen felesleges és sztereotip összekapcsolás, ebből is látszik, hogy a rendező-író nem tudja eléggé árnyalttá és motiválttá tenni a szereplőket, és jellemzésükhöz ezt a fals eszközt használja.

Egy másik erőltetett kellék a konfliktusépítéshez Jule munkahelye. Az első jelenetben a lány több társával együtt a gyermekmunka ellen szórólapozik az utcán, látszólag egy adott csoport aktivistája. Később látjuk, hogy egy puccos étteremben felszolgáló, ahol lépten-nyomon, a vendégek és a főnök részéről is csak megaláztatásban van része. Felmerül tehát a kérdés, hogy egy ennyire öntudatos, hatalomellenes fiatal miért nem keres egy olyan munkát, ahol valamelyest kevesebb konfliktusra lehet számítani a mindennapokban, pl. egy underground CD boltot, vagy egy virágüzletet, plakátozást, bármi mást, ahol nem hívja ki maga ellen a sorsot. Vagy miért nem költöznek fel mindhárman a nagybácsi hegyi házikójába – ahol végül is kikötnek – és alapítanak kommunát? Ez az ütköztetés is csak írói melléfogás, hiánypótlás, a nem megalapozott cselekedetek álfundamentumát biztosítandó.

A furcsa az a filmben, hogy ilyen bakik után az elvileg mélyen átgondolt tettek leginkább butaságnak, gyermeki csínytevésnek tűnnek. Ha a rendező gimnazista környezetbe ültette volna az egész történetet, úgy még a drámaiatlanság is a helyére került volna: minden 15 éves csinál baromságokat. Ezzel szemben Weingartner úgy állítja be ezt a három fiatalt, mint akik most tényleg megmutatják: reszkess felső tízezer! És a film első 5 percében el is hittem, hogy valami jó következik. Aztán rá kellett döbbennem, hogy minden, amit a film a fiatalság lázadásából megmutat, az az érettségivel lezárul.

Mi értelme van a gazdagok ellen harcolnia három csóró fiatal srácnak, akik a betöréseikből még hasznot sem húznak, csak talán többet gondolnak magukról? Mi ez? Rendszerellenesség? Vagy félelem az alkukötéstől, attól hogy fogy az idő és lassan be kell állni a sorba pénzt keresni? Ez a felnőtté válás időszaka. Egy utolsó próbálkozás, mielőtt elér a Hardenberg-kór. És ez az ő tévedésük vagy élethazugságuk: nem a gazdagokat, hanem a felnőtteket leckéztetik meg, azokat, akik már elértek valamit.

Nagy kérdés, hogy ki is a tulajdonképpeni tanító a filmben. Vajon a megleckéztetett gazdagok máshogy fognak élni rendetlenül talált otthonuk látványa után? Ha idealisták vagyunk, mint az edukátorok, akkor remélhetjük, hogy igen. De az biztos, hogy Janék igen sokat tanultak Hardenbergtől az életről, illetve a hegyekben töltött idő alatt egymásról, a szerelemről és barátságról. És egyből egy Disney-animációban érzem magam, kezemhez bújik egy őzgida hátán a rút kiskacsával, és mélyen érzem a szívemben, hogy szeretem a barátaimat.

Lehet hogy én vagyok idealista? És ettől a jó alapgondolatú filmtől erős társadalomkritikát vártam, hiába? Mert minden, ami elhangzik a szereplők szájából, csak üres szó és közhely. Az edukátorok tettei nem a világról, kizárólag önmagukról szólnak. Ugyanúgy, mint Bertolucci álmodozói, ők hárman is legfeljebb a felnőtté válást érhetik el. Van, aki sosem változik, hangzik az utolsó idealista mondat a filmben, de vannak olyan dolgok is, amelyek nem változnak: minden fiatal generációnak meg kell élni a saját lázadását, hogy aztán normális felnőtt váljék belőle. Ezt az utat végig kell járni, hát jó utat, Good bye, Edukators!

Eredeti cím: Die Fetten Jahre sind vorbei/ Edukators
Rendező: Hans Weingartner
Főbb szerepekben: Daniel Brühl; Julia Jentsch; Stipe Erceg; Andreas Wodraschke; Burghart Klaußner; Peer Martiny

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.