Maray

egy kávé mellett

Egon Schiele (1890 – 1918) – A hedonizmus dicsérete

Written By: maray - máj• 02•14

Egon Schiele (1890. június 12. – 1918. október 31.) és művészete egészen addig a pillanatig a felfedezésemre várt, mígnem egy Mario Vargas Llosa könyv borítóján felkeltette érdeklődésemet a ledér hölgyek ábrázolási módja és az abban megjelenő pajkosság. Az első szégyent – melyet műveltségem ilyetén szintű hiányossága keltett magamban – a „tett” követte, csupa nagybetűvel. Miután elmerültem a vizsgálódásban, meglepődve tapasztaltam, hogy – kis túlzással majd’ egész művészetében a test ábrázolása, szűkebb értelemben véve pedig a fiatal lányok, nők és önmagáról készített aktfotók kapták a főszerepet.

De lássuk, milyen élete is volt ennek a hedonista művészembernek, akin Klimt hatása oly erőteljesen érvényesült, és aki mindössze 28 éves, mikor örökre búcsút int a földi örömöknek…

Az osztrák állomásfőnök apától (Adolf Schiele) és cseh anyától (Marie Schiele) származó Schiele az ausztriai Tullnban látta meg a napvilágot. Már kicsi gyermekkorában felfedezték tehetségét, hiszen a messze földön híres, 1114-ben alapított bécsi római katolikus egyházi iskolában, művészettanára, K.L. Strauch hamar felismerte növendéke adottságait és pártfogásába vette.

Tizenöt éves korában – miután apja szifiliszben elhunyt – anyai nagybátyja gyámsága alá került. Schiele a festők többségéhez képest szerencsés helyzetben volt, hisz nagybátyja is elfogadta a művészet iránti szenvedélyét és tehetségét, noha mélységesen elszomorította a más, elsősorban elméleti tárgyak iránti érdeklődésének tökéletes hiánya. 1906-ban abba a bécsi művészeti iskolába jelentkezett, ahol a nagy előd, Gustave Klimt is tanult. Még egy év sem telt el, Schielét elküldték és a sokkal hagyományosabbnak mondható Akademie der Bildenden Künste-be próbált szerencsét, ahol rajzolni és festeni tanult, ugyanakkor az iskola merev konzervativizmusával nem tudott megbarátkozni. Akár hisszük, akár nem, a feljegyzések tanúbizonysága szerint Adolf Hitlert az Akadémia elutasította, így ez vezetett ahhoz a félreértéshez, hogy Schiele és Hitler egyáltalán ismerte egymást Bécsben.

1907-ben Schiele felkereste Klimtet, aki bátorította a fiatal festőt és érdeklődött annak művészete iránt, olyannyira, hogy megvásárolta képeit, olykor-olykor pedig felajánlotta, hogy ad helyette a sajátjából, biztosított számára modelleket és alkalomadtán bemutatta lehetséges támogatóknak is. Ilyen módon jelentős anyagi támogatásra tett szert a híres előd által. Valljuk meg, Schiele rövid életében a tehetség és annak felismerése, illetve a szerencse kéz a kézben járt, gondoljunk csak Henri de Toulouse-Lautrecre, aki hiába volt gazdag, toulouse-i gróf fia, festőként életében nem nagyon keresték képeit. Schiele első önálló kiállítására azonban – Klimt segítségével – alig tizennyolc évesen 1908-ban került sor a Klosterneuburg-ban.

Az Akadémián már harmadik évét fejezte be, mikor döntött: elég és a hozzá hasonlóan újító, a konzervativizmussal ellenszegülő és lázadó diáktársaival együtt megalapította a Neukunstgruppet (“New Art Group”).

Schiele és Klimt közös képeinek kiállítására 1909-ben került sor, ahol Schielének lehetősége volt megismerkedni többek között Edward Munch, Jan Toorop és Van Gogh munkáival. Az akadémiai konvenciók lerázásával Schielénk lelke szabadon kezdett szárnyalni, s művészetében új korszak köszöntött be, igazi művészi énje kiteljesedni látszott: immár nem csak az emberi testet, hanem az emberi szexualitást ábrázolta sajátosan, sokak legnagyobb szörnyülködésére.

1911-ben beköszöntött életében a szerelem: Valerie (Wally) Neuzi személyében, aki korábban Klimt modelljeként dolgozott. Wally Bécsben Schielével élt és leghíresebb képein is őt láthatjuk viszont. Schiele és Wally a bécsi bezártság elől menekülve elhatározta, hogy a férfi édesanyjának szülővárosába, Krumauba költöznek, ahol jelenleg a Schiele múzeum is található. Azonban itt sem volt maradásuk és a Bécstől 35 km-re fekvő Neulengbacba telepedtek le, ahol inspiráló volt a környezet és viszonylag olcsó a műterem. Schiele műterme hamarosan a romlottság jelképévé vált, exhibicionista művészetével a konzervatív, kispolgári Ausztriát és a gyűlölködő lakosságot mélyen megdöbbentette, nem hinnénk, de olyannyira, hogy 1912-ben 24 napot börtönben kényszerült eltölteni… S hogy a vád mi volt? Közszeméremsértés és kiskorúak elcsábítása. A letartóztatás alatt több mint 100 pornográfnak minősített képét elkobozták, a bíróságon pedig egy képét elégették. Végül beszámítván a huszonegy nap őrizetben töltött időt, mindössze három nap volt a büntetés, mely idő alatt született meg egy tizenkét festményből álló alkotása.

1915-ben megismerkedett a műtermével szemben lakó testvérpárral, Edith és Adele Harms-val. A középosztálybeli Edith és a kicsapongó, művészlelkű Egon között szerelem szövődött és áprilisban eljegyezték egymást, a lány családjának ellenszegülésével nem törődve pedig júniusban egybekeltek.

Schiele az I. világháború alatt is igyekezett folytatni művészetét, 1918-ban pedig meghívást kapott a Szecesszió 49. bécsi kiállítására. 50 munka, a főteremben. Ez már igazi elismerés bárkinek, nemhogy a mindössze huszonnyolc éves festőnek. Ki kívánhatna ennél többet? Schiele azonban ennyivel nem érte be. Az általa tervezett plakáttal, mely az utolsó vacsorát ábrázolja, önmagát Krisztus helyére helyezve, meghozta számára az igazi nagy áttörést. Eztán képeit mind jobban keresték és minden eddiginél drágábban kerültek eladásra. Még ugyanebben az évben, sikert sikerre halmozott Drezdában, Prágában és Zürichben is. Schiele, aki számos csoportos kiállításon vett részt (köztük 1912-ben Budapesten), 1914-ben megérte, hogy kizárólag saját képeiből önálló kiállítása nyíljon.

Minden jól alakult tehát, családi boldogság és szakmai elismerés találkozott életében, azonban a történelem ismét közbeszólt. Az 1918 őszén tomboló spanyolnátha, mely Európában 20 millió áldozatot követelt, elérte Bécset is. Felesége, Edith ezidőtájt hat hónapos gyermekükkel volt várandós. A kór sajnos egyiküket sem kímélte. Edith október 28-án meghalt, Schiele rá három nappal követte feleségét. Ekkor születtek Schiele utolsó karcolatai, melyeket a végső három napban készítette, felesége halála után.

Ha egy kicsit is sikerült felkelteni érdeklődéseteket, engedjétek meg, hogy legkedvesebb képeimet ajánljam számotokra: Donna Seduta (Ülő nő), Csónakázás (Boating), Herbstonne 1914 (Őszi nap 1914 vagy később nevezték Hervadt napraforgónak is). Schiele Herbstonne című alkotását Van Gogh Napraforgóival egy napon emlegetik. Érdekességként és zárásként álljon itt a következő fáma: a Herbstonnet közel hét évtizedig nem találták, pedig Schiele régi barátja és mecénása, Karl Grünwald 1964-es haláláig kereste barátja képeit, végül egy francia műgyűjtőnél bukkantak a kép nyomára, aki állítólag azt hitte, másolattal van dolga…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.