Maray

egy kávé mellett

Életek éneke

Written By: maray - jan• 16•14

Az Életek éneke ígérete szerint “az első átfogó film az erdélyi tradicionális népzenéről”. Valójában ennél sokkal többről szól: igazi (kultúra-) szociológiai kérdéseket tesz fel; miközben kiváló zene szól, és rokonszenves zenészeket ismerünk meg.

A filmet nagyjából egy éven keresztül forgatták különböző erdélyi helyszíneken (Sármás, Gyergyó, Máramaros, stb.). A szereplők eredetileg nem ismerték egymást: gyakorlatilag az egyetlen összekötő kapocs köztük a zene volt; ami a sokszor különböző anyanyelv ellenére is megteremtette a kommunikáció lehetőségét. A filmben a húsz különböző helyen élő, különböző származású zenész életébe nyerhetünk bepillantást.

Kilencven év körüli házaspár tagjai mondják el, mikor és hogyan találkoztak először, mennyi ideig tartott az udvarlás. A bácsi vak, de a mai napig hegedül. Negyvenes férfi mesél kudarcba fulladt házasságáról, árvaházban lévő négy kisgyerekéről, alkoholizmusáról. Elmondja: egyetlen vágya az, hogy a gyerekeiből boldog felnőttek lehessenek. Aztán kijelenti, hogy a mai napig bármit elhegedül hallás után. A narrátor (Kelemen László erdélyi származású zenész, jelenleg a budapesti Hagyományok Háza vezetője) próbára teszi, eldúdol neki egy dallamot- a férfi másodpercnyi szünet nélkül valóban hegedüli a hallottakat. Fiatal férfi mesél nagy lelkesedéssel a gitárral, és általánosabban a zenével való kapcsolatáról; példaképeiről, és előadókról, akiket nem tart sokra. Állandó fellépőtársa, egy nagydarab roma férfi osztja meg a kamerával, hogyan kezeli a helyzeteket, amikor cigánysága miatt hátrányos megkülönböztetés éri.

Ilyen és ehhez hasonló emberi sorsokat ismerünk meg, és miközben hallgatjuk a zenekar tagjainak történeteit, szép lassan rájövünk; hogy amit látunk, korántsem csak az erdélyi népzenéről szól. Sosem kimondva ugyan, de a kultúra továbbadásának módjaitól kezdve a diszkrimináción, vagy a mélyszegénységgel törvényszerűen együtt járó szociális problémákon (lehetetlen lakhatási körülmények, infrastrukturális viszonyok, stb.) keresztül a kultúrának a közösség életében betöltött szerepéig mindenről szó van itt. Érdekes, hogy a leegyszerűsítve talán szociális tartalomnak nevezhető rész valószínűleg tényleg nem volt a filmkészítők koncepciójának része. Ők elmentek Erdélybe azzal a szándékkal, hogy készítenek egy filmet a hagyományos helyi népzenéről. Onnantól kezdve viszont, hogy a kamera elé ültették a zenészeket, és megkérték őket, meséljenek a zenéhez fűződő viszonyukról; óhatatlanul előjöttek a ’jobb munkalehetőségek reményében faluból városba költözés’-, az ’ez egy kis falu, legfeljebb meszelni lehet feketén, ha pénz kell’-, az ’egyik fellépésen szétverték a hangszereket, mert cigányok vagyunk’- jellegű; a zenéhez fűződő viszonyon messze túlmutató történetek. Amit a filmkészítők tanulmányozni szerettek volna, azt láthatóan nem lehet önmagában, kontextusából kiragadva tanulmányozni. Ez nem az ő hibájuk persze (sőt, nem hiba úgy általában). Gond akkor lenne, ha figyelmen kívül hagynák. Ők viszont e helyett – nagyon okosan – hagyják, hogy szereplőik történetei vezessék a kamerát. A közös zenélések filmezésekor azt is megmutatják, hogy a mosolyogva táncoló kisgyerekeknek nem csak az arcuk maszatos, de ráadásul mezítláb vannak- a sárban. Az idilli tájak mellett azt is látjuk, hogy a házak fala repedezik, a vakolat szinte minden épületen mállik, és hogy a falu lakói utcai kutakból kénytelenek vizet nyerni. Az Életek éneke zavarba ejtő film: mosolyogva zenélő és táncoló embereket egy falusi földúton a társaival játszó félmeztelen (egy szál pólóban lévő) kislány vált benne. Szép lassan elmegy a kedvünk tőle, hogy a lábunkkal verjük a ritmust…

De a film, akármilyen profánul hangzik, valójában a nyomornál is sokkal mélyebb dolgokra irányítja a figyelmünket.

Itt van máris az, hogy vajon hogy lehetséges, hogy ezek az emberek ennyire szegények, és mégis képesek ennyire vidámak lenni? Maslow szükséglethierarchiájában az esztétikai élvezet és az önmegvalósítás igénye a piramis csúcsán, a hatodik, illetve a hetedik szinten állnak- messze a fiziológiai szükségletek (éhség, szomjúság kielégítése), vagy a biztonság, sőt: a szeretet igénye felett; továbbá Maslow szerint addig nincs továbblépés egy alacsonyabb szintről egy magasabbra, amíg az alacsonyabb szint maradéktalanul ki nem elégül. Az a tény, hogy a kultúra valamilyen formában a legnincstelenebb közösségekben is kialakul, nem mond-e ellent Maslow elméletének? Mi a kultúra szerepe egy közösség életében?

Milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a népi kultúra továbbadásának, és előadásának intézményesülése? Mik a következményei, ha egy alapvetően apáról fiúra szálló tudásanyag a formális oktatás részévé válik? A szájhagyomány útján terjedő kultúra jóval több emberhez eljuttatható a tananyagba kerülés által; de kívánatos-e ez az adott “kultúrtermék” (pl. népdal) elszegényedése (díszítőelemek kikopása) árán is? Színpadra kell-e kerülnie a népi művészetnek? Nem épp a lényegét veszíti-e el azzal, hogy közönség tapsol neki? Nem az állatkertben mutogatott pávához, vagy egzotikus kirakati tárgyhoz válnak-e hasonlóvá a zenélést, éneklést, táncolást természetes létezésmódként kezelő férfiak-nők, mikor felteszik őket egy színpadra? Egy nagyvárosi, talán ismerősebb-átélhetőbb példával élve: be kell-e mutatni a street art-ot hivatalos kiállítóhelyeken? Miért mindig a “rétegkultúra” jöjjön házhoz? Miért nem lépünk ki néha mi a kényelmes és klimatizált elefántcsonttornyunkból?

Amennyire lelkesedem az Életek énekéért, mint filmért; annyira sajnálom, hogy kívülről belenyúlva egy szerves rendszerbe létrehozta, sőt, Európa-szerte turnéztatja az Életek éneke zenekart. Ezzel a (nyilván jó szándék vezérelte) lépéssel a filmkészítők leteszik a voksukat jó pár, az előbbi bekezdésben – saját filmjük által – feltett kérdésben…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.