Maray

egy kávé mellett

Fantazmagória a felfújt világról

Written By: maray - Sze• 11•13

Roppant vonzónak tűnhet a jövőutazás a ti korszakotokban, amely fantáziában gazdag, ám értelemben oly szegény. De ne feledd, hogy ez mérhetetlenül kockázatosabb, mint vájkálni a múltban, vagy dévajkodni a párhuzamos világokban – kezdte K. 24.  János, és olyan feddően nézett rám, mintha a szobabiciklim időgép lenne, amivel mindjárt előregurulok ötszáz esztendőt. – A veszély nagyon is személyre szóló: aki belepiszkál a jövőbe, az gyakorlatilag soha nem jut vissza a saját korszakába. Annak a valószínűsége, hogy megtaláljuk a helyes idővonalat, kettő a mínusz huszonnegyedik hatványon. Ez megdöbbentően hasonlít arra a számra, ami az egyén esélye, hogy pont ő szülessen meg apja és anyja nászából.
Csak különleges felkészítés után indulhattam el életem első igazi jövőutazására, a 290. század elejére. Elbúcsúztam szeretteimtől, végrendeletet írtam, majd kissé remegő hangon közöltem a díszegyenruhás idő-főmérnökkel: irány 28 003 a zéró idősíkon. Vagyis a saját jövőnkbe indultam, nem valamelyik párhuzamos világéba. Bár az “utazás” csupán néhány másodperc, nekem mégis sokkal hosszabbnak tűnt, mint máskor. Rossz előérzettel szálltam ki a kabinból, amely előírásosan eltűnt a múltban.

Ekkor döbbentem rá, hogy egy felhőn állok, ami olyan bolyhos, mint a vatta, és ruganyos, mint egy matrac. Elindultam az orrom után, bízva benne, hogy az antigravitációs övem ebben a világban is működni fog, ha netán lyukas lenne ez a fura felhő. Kis gomolyag lehetett, mert hamar a szélére értem. A következő felhő ijesztően messzire esett, ám kisvártatva megpillantottam egy kékeszöld lényt, aki a túloldalról egyenesen felém repült. Minden bátorságomat összeszedve vártam a találkozást.

A lény közelről egészen emberszerűnek tűnt, bár elképesztően vékony volt, és nem tudtam eldönteni, férfi-e vagy nő, azt se, hol végződik a ruhája és hol kezdődik a bőre. Tetőtől talpig kékeszölden ragyogott. Az arcán minden megvolt, de aránytalanul lekicsinyítve: aprócska orr, gyerekes száj, parányi fülek. Csak a szemei tűntek túl nagynak, ám barátságosnak is. “Hát te melyik buborékból jöttél?” – kérdezte kíváncsian, de közben ki sem nyitotta a száját. “Óh, már látom, te egy nagyon régi buboréklakó vagy. Hogyan jutottál ide? Ez igazán érdekes!”

Próbáltam neki elmagyarázni, miként kerültem ide, ám ő csak mosolygott, kézen fogott, és akkorákat ugrott velem, hogy elszédültem, végül kikötöttünk egy bíborvörös felhőn. A lény színe pedig aranysárgára változott. Kérdezgetni kezdtem a világáról, de szinte semmit nem értettem a válaszaiból, csak a “buborék” szót, amit sokszor megismételt. A vörös gomolyag, amin békésen üldögéltünk, hirtelen megrázkódott, még nyögött is, mintha hascsikarása lenne, és egy ocsmány szörny bukkant fel a mélyből.

“Add ide a jövevényt, de tüstént!” – bömbölte a rusnya démon. A társam egyet intett, mire villámok csaptak ki a felhőből, mégpedig fölfelé. A szörnyeteg, akinek a szőre megpörkölődött, bömbölve elrohant. “Nyugalom, többé nem jön vissza” – mosolygott az aranysárga lény. Kérleltem, hogy repüljünk valami békésebb vidékre, ám a lény csak legyintett, mondván, ez az ő buborékvilága, itt ő dönti el, mi történik. Kezdtem azt gondolni, hogy pont egy jámbor, de villámszóró idiótára bukkantam a 290. században.

Nyilván belelátott a gondolataimba, mert felém fordította tündöklő arany szemét, és bár az ajka továbbra sem nyílt meg, a hangja ott zengett a fejemben. “Te kicsiny buboréklakó, bár értesz ahhoz, hogy furfangos módon előreszaladj a saját dimenziódban, mégsem ismered eléggé a saját világodat?” Nos, bár sokat megéltem, ilyet még sosem éreztem: mintha üveggé változnék az aranyló lény tekintetétől, egyszerre lettem átlátszó, törékeny és jelentéktelen. Ha nem tapasztaltam volna háromszáz idősíkban, hogy sehol nem bóklászik egy árva isten sem, azt hittem volna, a Teremtő előtt állok.

– Nos, bizonyos értelemben csakugyan én hoztam létre a világodat, mert magam indítottam el a négydimenziós buborékokat – vonta meg a vállát az aranyszínű lény. – De ez csupán afféle technikai művelet volt. A magadfajta élet már magától jött létre.
– Egy pillanat, szíveskednél elárulni, mi ez a buborékos dolog? És azt is, hogy mindenható vagy-e?
– Mindenható? Még csak az hiányozna – kacagott könnyedén a csodalény. – Apró kitüremkedés a te világod, amely olyan mint egy csomó összetapadt buborék a mi harminchat dimenziónk és a negatív dimenziók között. Az egész világegyetemed akkora nekünk, mint neked egy szőlőfürt, de az arányok sajátsága miatt te gigászinak látod.
– És mennyi ideje létezik?
– A pontos választól szétpattanna az agyad, így hát elégedj meg annyival, hogy számunkra a te téridőd nagyjából egy órája keletkezett. És ha kívülről szemlélnéd, ilyennek látnád…
A lény ekkor agyamba vetített egy képet, ami egymásra tapadó kisebb-nagyobb buborékok tömkelegéből állt, és ahol ezek összeértek, azt mi párhuzamos idősíkoknak láttuk. Nem volt kezdet és vég, egyszerre létezett minden a hólyagok belsejében, de csak ott tudtunk átcsusszanni egyikből a másikba, ahol ezek összetapadtak. Amikor firtatni kezdtem, hogy mi a búbánatért hozták létre a világegyetemet, az aranyember mintha zavarba jött volna.

Kiderült, hogy az egészet csak kísérletnek szánták, hogy kiderüljön, melyik stabilabb: a négy- vagy az ötdimenziós kitüremkedés. Nos, az utóbbi egyből elpukkant – és a miénktől se várták, hogy megmarad. Ám a kísérletbe valami apró hiba csúszott, és egyetlen rövid életű hólyagocska helyett egész fürt jött létre, mint amikor sorozatban fújja a szappanbuborékot egy magunkfajta teremtmény. A harminchat dimenziós lényeknek egy órájukba került, hogy valami hiper szuper módszerrel belépjenek a mi buborékos világegyetemünkbe – de nálunk addig eltelt tizenhárommilliárd esztendő. De vajon hol tartózkodik a jövő emberisége? Talán megbocsátható, hogy előbb a Világegyetem Végső Titkai
izgattak, és csak azután kezdtem faggatózni fajtársaim felől.

– Túl kíváncsinak bizonyult a te emberiséged – mondta fejcsóválva az aranylény. – Be akartak jutni a magasabb számú dimenziókba, és ettől szétszakadt az egész környék.
– Mekkora helyen hasadt szét? – kérdeztem, miközben a balsejtelemtől hideg futkározott a hátamon.
– A ti fura dimenziótokhoz képest nagyjából tíz fényéves körzetben. Látod az égen azt a furcsán csavarodó fényes karikát? Ez egy önmagába visszahajló kétdimenziós görbület, ennyi maradt a te világodból. Lehetett volna annyi eszetek, hogy kísérleti buborékokat fújtok, de nem, ti egyből a saját világotokon próbáltátok ki ezt az ostobaságot. No, ne bőgjél, te szerencsétlen kis lény, a társaid nem pusztultak el, csak örökre bezárták magukat ebbe a hurokba. Nem mehetsz utánuk, és oda én se tudok belépni. Már az is épp elég nehéz volt, hogy leadjak magamról harminckét dimenziót. Te meg örülhetsz, hogy amire megérkeztél, eltűnt innen az a maradék egydimenziós pacni, különben megnézhetnéd magad, illetve meg se nézhetnéd. Már a kétdmineziós világ is rendkívül undorító hely, sosem történik benne semmi. De hát az ostobák ezt meg is érdemlik…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.