Maray

egy kávé mellett

Feldmáriáda

Written By: maray - jan• 01•13

Feldmár András magyar származású Kanadában élő pszichoterapeuta, akit a pszichológia eretnekeként is szoktak emlegetni a szakmai fősodortól jelentősen eltérő gondolatai és munkamódszere miatt. A modern pszichiátriát rendszeresen az inkvizícióhoz hasonlítja az egyéniséget megnyomorító, az emberi problémákat patologizáló jellege miatt.

Nem hisz az elmebetegség létezésében és a mentális problémák kategorizálhatóságában. Visszatérő vendég Magyarországon, ahonnan 16 évesen, 1956-ban menekült el, saját bevallása szerint inkább az anyja, mint az oroszok elől.

Feldmár azért hálás téma, mert a róla való beszéd által olyan területek válnak megszólaltathatóvá, amelyek alapesetben nem számítanak kérdésesnek, azaz vagy tabuk, vagy egy szigorúan fixált (ily módon megkérdőjelezhetetlen) értelmezési sémába vannak kényszerítve. Mivel errefele Ká-Európában a nem-létező szocializmusnak hála sosem kaphatott teret az amerikai vagy nyugat-európai értelemben vett ellenkultúra, jóval a rendszerváltás után is kvázi-forradalmi tettnek számít(ott), ha valaki az LSD esetleges pozitív hatásáról, vagy a pszichiátriai gyógykezelés visszásságairól beszélt. Jóllehet, formálisan gondolatszabadság uralkodott már 1989 óta, a súlyos kádárista reflexekkel és egzisztenciális félelmekkel terhelt kollektív magyar psziché rácsodálkozott arra a messzi világra, ahol ilyen felforgató gondolatok megfogalmazódhatnak, ráadásul pont egy “kitántorgott” magyar fejében.

Ezzel együtt az átkosból szerencsésen kimaradt fiatal értelmiségi szubkultúra mintegy kicsiben átélhette a közösségiség — titokzatosság — radikalizmus kirajzolta poszt-kommunista szamizdat-élményt, amikor már benne járva a 2000-es években fénymásolatban terjedtek a Feldmár-írások. Ez volt a legendás A tudatállapotok szivárványa, egy 1992-ben Debrecenben tartott egyetemi előadássorozat szerkesztett változata. A valódi áttörés azonban tíz évet váratott magára, ugyanis 2002-ben készült el Fliegauf Benedek filmje Feldmárról Van-e élet a halál előtt? címmel, amit azóta is adnak a Tabán moziban. Ez az áttörés azonban semmiképpen sem egyenlő a hagyományosan értett sztárcsinálással, hiszen a pszichológus nem vált a kereskedelmi média mitologizáló gépezetének csavarjává. Ugyanakkor “underground” körökben egyre növekvő népszerűsége elérte a materiális létet: 2003-ban a Könyvfakasztó Kiadó gondozásában megjelent a Beszélgetések Feldmár Andrással című kötet, ami lényegében a Tudatállapotok újrakiadása volt, kiegészítve két Feldmár-szösszenettel, valamint Geréb Ágnes újságíró és Karátson Gábor írásaival.

A kötet már egy jelentős olvasói réteg kíváncsiságát tudhatta magáénak s az addig is legalább évi rendszerességgel Magyarországra látogató pszichológus zártkörű, jórészt szakmai szervezeteknek, baráti társaságoknak tartott előadásai megnyíltak a nagyközönség előtt. Tavalyelőttől kezdve már több száz fős előadásokra is sor került Budapesten és Szombathelyen, bár a mainstream médiában még mindig csönd övezte látogatásait. A Feldmár-jelenség egy furcsa eleme az ugyanabban az évben kiadott Fliegauf-könyv, ami egy az egyben a már említett film szövegét tartalmazza (címe is ugyanaz), s talán legkevésbé illeszthető be a Soteria Alapítvány és a pszichológus tudatos együttműködésébe, amelynek részeként minden Feldmárhoz köthető esemény bevétele a pszichiátriai problémákkal küzdők számára humánus segítséget biztosító alapítványhoz folyik be. A következő, s mindezidáig utolsó könyv a szintén 2004-es Feldmár András apró részletekben, mely a szerző angolul már publikált rövid anekdotikus írásainak gyűjteménye. 2005-ben egy új médium is játékba lépett: miután egymásra következő két nap is megtöltötték az érdeklődők a műegyetemi főelőadót, a Soteria DVD-n is megjelentette a szerkesztett verziót.

Mindezen történeti áttekintés után érkezünk el 2006 április 26-hoz, amikor Feldmár az Általános Vállalkozási Főiskolán tartott előadást “Munka és szeretet” címmel. Túl három előadáson, egy workshopon, valamint a fent említett filmen és könyveken, kíváncsi voltam, hogy mennyire tud új élménnyel szolgálni a pszichológus. Kínálkozna a cinikusan trendi verzió, mely szerint Feldmár egy saját népszerűségében lubickoló öntelt guru, aki unalomig ismételgeti az általa világmegváltónak gondolt közhelyeit, miközben csak a következő egyszerű gondolat vezérli: “A legnagyobb pénzkereset pénzért elmagyarázni a jónépnek mi a legnagyobb pénzkereset.”

De hát ez sajna nem lenne igaz. Merthogy adva van egy ember, aki átütően hiteles és szabad, és mindezt ráadásul élvezetes, közérthető, de nem lebutított stílusban át is tudja adni. Persze a művészi szintre fejlesztett magyar panaszkultúrán szocializálódott megélhetési fikázók szerint könnyű szabadnak lenni 120 dolláros órabérrel, csak hát ez az érv pont a lényeget hibázza el. Azt ugyanis, hogy valaki többek között attól hiteles és szabad, mert olyan munkát választott, amit akkor is végezne ha nem lenne kötelező, vagy hogy igyekszik a maga és nem mások elvárásai szerint élni, azaz önmaga lenni. Természetesen a magukat a tudás ősforrásaként beállító langymeleg kvázi-bölcsességek korában nem sokat jelentenek ezek a szavak, ha nem társul hozzájuk egy olyan jelenlét, ami egyben igazolná is az elhangzottak súlyát.

Feldmárnál egyértelmű ez a jelenlét, ami kárpótol is némely modellértékűnek szánt története világképének végletes egyszerűségéért. Egyik páciensének többször elmondott esetéből (akit nem érdekelt semmi a meztelen nőkön kívül, s erre részben Feldmár tanácsára elkezdett nőket fotózni, és világhíres fotós lett) még nem következik, hogy minden eset ilyen megnyugtatóan ér véget, azonban arra is jó egy ilyen példa, hogy a reflexszerű pesszimista reakciót akárcsak egy pillanatra is a pozitivitás lehetőségévé hangolja át.

Azonban Feldmár nem idealista, nem valamiféle problémátlan “csak akarni kell”- filozófiát propagál, ahogy ez az előadás címéül választott fogalmak definíciójából is látszik, nála a szeretet munka, amiért állandóan tenni kell. Ahogy maximaszerűen fogalmaz: “A szeretet akarat nélkül szentimentalizmus, az akarat szeretet nélkül kegyetlenség.” A fogalmak tisztázása és tisztán tartása egyik visszatérő eleme a feldmári gondolkodásnak, ahol a vágyat nem szabad összekeverni a szeretettel (tehát amikor azt mondom “Szeretlek” az ne az én kapnivágyásomról szóljon, hanem adás, ajándék legyen), és ahol a kimondott szó erejét a mögötte álló személyiség őszintesége adja. Ehhez példának Paracelsust idézi: “Ha igen van a szívedben, mondj igent, még akkor is, ha az gonoszság. Ha nem van a szívedben, mondj nemet, még akkor is, ha az gonoszság.Mert csakis így tudnak mások téged megismerni.” A pszichológus szerint azért forradalmiak ezek a mondatok, mert talán Paracelsus volt az első, aki ki merte mondani, hogy az őszinteség fontosabb, mint a jóság. Márpedig mások megismerése és a szeretet kéz a kézben jár, ahogy a Feldmár által gyakran idézett Szent Ágoston-i mondás is tartja: “Csak azt tudom szeretni, akit ismerek, és csak azt tudom megismerni, akit szeretek.” Tehát ha nem vagyok őszinte, akkor nem lehet engem szeretni, azaz a kör bezárult: saját szerepeim hálójában vergődöm, s projektálom aktívan kifele belső bizonytalanságomat és gyávaságomat. Természetesen itt sem egy egyszeri truvájról, eszközszintűvé lefokozott maszkeldobásról van szó, hanem egy folyamatos törekvésről, ahogy azt Carl Rogers az ismert személyközpontú pszichológus megfogalmazta: “Hogy az ember senki más, csak önmaga legyen egy olyan világban, amely éjjel-nappal mindent megtesz azért, hogy minden más legyen, azt jelenti, hogy az ember a legnagyobb harcot vívja, amelyet emberi lény vívhat, és ezt soha nem hagyja abba.”

Ez a harc nyilvánvalóan emberek között zajlik, és ennyiben elkerülhetetlen a konfliktus, adott esetben a tabutörés is. Feldmár az anya szinte minden kultúrában meglévő kitüntetett személyét említi. Annak ugyanis, hogy “nem szabad látnom, nem szabad tudnom, hogy az anyám esetleg elhanyagolt engem, vagy túl sok mindent kívánt tőlem, irtózatos szégyenérzet és bűntudat” lesz a eredménye. Idetartozik egy másik provokatív mondata: “Szófogadást kérni gonoszság.” Ehhez hasonló, meglehetősen radikális megjegyzései szokták általában reakcióra késztetni a nézők egy részét, akik saját szülői tapasztalatukkal nehezen tartják összeegyeztethetőnek Feldmár ultraliberális nevelési elveit. (Elmondása szerint ő soha nem szólt rá a gyerekeire, hogy feküdjenek le, mert késő van, hanem csak azt kérte tőlük, hogy őt hagyják pihenni.) Mindenesetre valószínűleg igen tanulságos lett volna betekinteni a kisgyermekes Feldmár-család életébe, és megnézni az elvek gyakorlati megvalósulását.

Pontosan a fent említett példák alapján vádolják gyakorta parttalan önzőséggel, amire ő a hagyományosan jónak és önfeláldozónak ítélt cselekedetek inverzen önző mivoltára, az ún. “Hamupipőke-effektusra” való rámutatással felel. Általános életvezetési útmutatóként pedig Selye János magyar származású pszichológus tanácsát szokta emlegetni, s tette ezt ez alkalommal is, mely szerint az élethez való megfelelő hozzáállás az “önző önzetlenség”, vagy az “önzetlen önzőség.”

Az előadás egyik érdekessége volt, hogy a fő slágertémaként számon tartott LSD kérdése nem került terítékre, pedig leginkább ennek köszönheti Feldmár hírnevét és hírhedtségét. A nézői aktivitás hangsúlyosan személyes problémák köré összpontosult, amire a pszichológus szintén személyes példákkal igyekezett válaszolni, kerülve bármiféle receptszerűséget, bár egy hölgynek, aki párkapcsolati és ezzel összefüggő nevelési gondjait hozta elő, Feldmár húsbavágóan kegyetlenül válaszolt.

Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy nagyon jó előadó, és mégha igyekszik is távol tartani magát a szokásos showman-allűröktől, ezt láthatóan élvezi is. Az előadás dramaturgiája már-már gyanúsan tökéletesre sikeredett, ugyanis az eredményes terapeuta-páciens viszony szimbolikus történetének manuális megjelenítése Feldmár két tenyerének egymáshoz csapódásával ért véget, ami egyben az egész estét záró taps elindítója is lett.

Persze a tapsot nagyon is megérdemelte, mert ez az este is igazolta, hogy olyan valaki, akitől a dogmatizálódás kényszere és veszélye nélkül lehet tanulni, még a jól bevett zsurnalisztikus fordulat ellenére is, miszerint “megosztja a közvéleményt”. Azzal, hogy igyekszik mindenekelőtt önmagáról és az általa tapasztaltakról beszélni, lehetővé teszi, hogy hasson, de ne kerüljünk a hatása alá, ami nem kis kommunikációs és pszichológiai teljesítmény az önjelölt messiások és narcisztikus médiabohócok uralta közéletben. Ha csak mint törekvést és figyelmeztetést méltányoljuk Feldmár személyes “mission-statementjét,” már sokkal beljebb vagyunk: “Amire én szeretnélek késztetni titeket, az az, hogy senkinek ne higgyetek el semmit.”

Mindez ugyanakkor nem az állandó gyanakvás imperatívuszaként működik, sokkal inkább szándékosan radikálisra hangolt figyelmeztetés a készen kapott válaszokba és a felelősség áthárításába való menekülés veszélyére. E fenti “pozitívan szkeptikus” attítűd ugyanis az önmagunk feletti hatalom megszerzésének előfeltétele általában olyanokkal szemben, akik a hatalmat a mások feletti hatalomként értik és használják.

A “senkinek ne higgyetek semmit” elve Feldmárnál egyszersmind kiegészül egyfajta mélyről fakadó, létbe vetett bizalommal, amely képes hinni a Másik öndefiníciójának legitimitásában, s ez éppannyira fontos a hagyományosan hierarchikus (szülő-gyerek, orvos-páciens, tanár-diák), mint az egyenlőségre alapozott viszonyok esetében (párkapcsolati, baráti, kollegiális). A logikai ellentmondásként érzékelt kettőség kételkedés és bizalom között szintén csakis a tudatosan megélt valóság dimenziójában oldható fel, mégpedig a figyelem elmélyítésével és intuitív ráhagyatkozással – Feldmár szavaival szólva – “az Életre, ami mindannyiunkat él.”

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.