Maray

egy kávé mellett

Gertrude Stein: Három élet

Written By: maray - Júl• 03•14

A Három élet történetében kevéssé érdekes, nyelvezetében annál inkább. Nyelvében hordozza az elbeszélt történetét és a jelentőségét. Ezért kell kiásnunk Gertrude Stein (1874-1946) művét a feledés homályából. A Három élet három kisregényt tartalmaz, mindegyik egy-egy nő életét dolgozza fel, akik ugyanabban a városban (az amerikai Bridgepointban) élnek, és bár történetük szálai nem szövődnek össze, mégis hasonló kérdések vetődnek fel sorsuk, a világhoz való viszonyuk kapcsán. A derék Anna és A szelíd Léna egy-egy német bevándorló cselédlányról szól. Ez a két darab (a nyitó és a záró írás) sokkal több párhuzamot tartalmaz, jóllehet ellentétek formájában, mint a középső írás, a Melanctha.

A derék Anna nehéz és dolgos életet él, nem cselédnek, hanem alkalmazottnak tekinti magát. Tudja, hogyan kell helyesen viselkedni, hogy mikor mi illik. Örömét is leli gazdái szeretetteljes korholásában. Szikár, határozott német nő. Azonban ereje nem önmagában megálló, belülről fakadó erő, hanem az erőtlenekhez kötött függő viszony. Ha nem gondoskodhat valakiről, vagy ha nem kizárólagos a gondoskodása, máris talajvesztetté válik. Nem véletlen az az ellentmondásos, furcsa barátság sem, ami Mrs. Lehntmanhoz köti, aki “az egyetlen románc Anna életében”. Mrs. Lehntman ugyanis egyfelől felelőtlen, nemtörődöm, tehát kielégíti Anna gondoskodási, nevelési hajlamát, ugyanakkor nemtörődömségében mégis önálló, végső soron azt teszi, ami neki tetszik. Ebben a kapcsolatban és a kapcsolat románc voltában leképeződik Anna egész viszonya a világhoz, a belső igényei, amelyek találkoznak a külvilág viszonyaival. Anna élete úgy ér véget, ahogy a gondoskodására való igény megszűnik a környezetében.

`A szelíd Léna` látszólag szöges ellentéte Annának, valójában azonban ugyanolyan módon működnek illetve nem működnek a magukra hagyatottságukban. Lénának mindig mindenki megmondja, hogy mit csináljon, hogy hogyan csinálja. Ő maga a történet során alig szólal meg, semmilyen módon nem nyilvánítja ki az akaratát. Amit szégyennek érez, azt is a külvilág sugallatára érzi annak, nem azért, mert személyében sértették meg. Ő olyannyira önállótlan, hogy szinte nem is létezik. És amikor férjhez kell mennie, elfogy belőle a maradék élet is. A történet nem mondja ki egyértelműen ennek a változásnak az okát. A különbség abban látszik, hogy először boldogan nem létezett, és a házassága után (mikor neki is valamilyen szinten önállóvá kellett volna válnia) boldogtalanul kezdett el nem létezni, egészen a haláláig, amikorra már teljesen elfogy.

Anna és Léna abban hasonlítanak, hogy egyikük sem reflektál semmilyen módon sem az életükre, a lelkiállapotukra. Velük csak megtörténnek a dolgok, és mintha nem értenék, hogy mi miért van, de mintha nem is érdekelné őket valójában. Melanctha más. Ő a “fakósárga bőrű, értelmes, vonzó néger nő” folyamatosan ízekre szedi saját tetteit, saját szavait, tudja, hogy szomorú, még ha azt nem is tudja biztosan, hogy miért. Melanctha keresi a bölcsességet, csatangol, majd megpróbál dűlőre jutni Jeff Campbellel, akivel szeretik egymást, de akivel teljesen más nyelvet beszélnek, végül a “konok, gyerekes, gyáva, fekete” Rose igényeit szolgálja ki, önmagát teljesen alávetve neki. A Melancthában az erőviszonyok dinamikus libikóka játéka mutatkozik meg. Az erő, a magabiztosság, önállóság, belső autonómia itt megszerezhető és elveszíthető, arra viszont nem állít fel szabályszerűséget a történet, hogy a megléte illetve elvesztése mitől függ. Csak úgy megtörténik. Ahogyan csak úgy megtörténnek a dolgok a Három életben. Valamifajta erős determinizmusnak vannak alávetve a szereplőink. A sorsszerűséget már a könyv eleji Laforgue mottó is előlegezi: “Tehát boldogtalan vagyok, és ez nem az én hibám, és nem is az életé.” És mivel a könyv felfogása szerint minden eleve elrendelt az életünkben, nincs is helye a drámaiságnak, hiszen úgysem változtathatunk a dolgokon. A szereplők jelleme sem folyamatosan kibomló, alakuló anyag, hanem néhány jelzőben előre lefektetett tétel, ami később vagy igazolódik, vagy nem. Mindenesetre meghatározottak, nem fog rajtuk az események változása.

A sorsszerűséget, vagyis a változás, a veszteség lehetőségének eleve kizárását képezi le a szenvtelen, stilizált nyelvezet. Felrúgja a központozást, a szórend bevett szabályait, a mondatok tele vannak szóismétléssel, jelzőhalmozással és nagyon sok mellérendelő tagmondattal. Mindegyik történetnek megvannak a jellegzetes fordulatai, melyek rendszeresen visszatérnek, a legkülönbözőbb helyeken bukkannak föl. Ezek és az állandó jelzők mindig új és új, ezáltal egyre homályosabb jelentésekkel ruházódnak föl. Minden bizonytalanná válik. Ahogy a szereplők bizonytalanok a saját életük miértjében, úgy vagyunk mi olvasók is bizonytalanok a szavak, a mondatok, a történetek miértjében. Ahogyan a mondatok egyszerűségük okán válnak kuszává, a túlmagyarázást követően bonyolulttá, úgy lesz a szereplők egyszerű gondolataiból, érzéseiből a visszatérések és továbbgördülések következtében átláthatatlan szövevény. Az egymásra támaszkodó, ismétlésük által bizonytalan mondatok képezik le a három történetben benne rejlő másokra utaltságot, bizonytalanságot. Nincsenek egyértelmű, megfellebbezhetetlen kijelentések, ahogy nincsenek autonóm, önálló személyiségek. Illetve, ha vannak, azok azért azok, mert belül üresek, érdektelenek (Mrs. Lehntman, Rose, Mrs. Haydon). Az az érdekes mondat és az az érdekes ember, aki nem érthető.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.