Maray

egy kávé mellett

Heni bácsi emlékére

Written By: maray - feb• 09•15

Vitéz László és a manó

Hát szevasztok, pajtikák! Ugye eljöttök legközelebb is? Eljöttök? – Igen! – kiált a gyerekkórus. Ekkor egy pöttöm kis ember jön elő a paraván mögül, húúú, mint a mesebeli cipészmester egyik manója!, gondolom.

Kezében Vitéz László, az ismerős nehézfegyverzete, a palacsintasütő nélkül, csendesen. A manó is csendes, fáradt de kedves mosollyal meghajol, 5 és 65 éves gyerekek rohanják, meg és autogramot kérnek, s az ismerős, kicsit reszelős ördögverős hang ezúttal a manó torkán szökik elő. A rajongók hazafelé veszik az irányt, az ördögfiókák és a vagány Vitéz László egy ősi, hősin megkopott nagy barna koffer mélyén tűnik el, de nem is annyira mélyre, mert gazdájuk még sokáig erőlködik, hogy a kapcsok, csatok bezáruljanak. Téblábolok. Hm, ő, a manó mozgatta a Süsü sárkány egy fejét is…

Segítsek? – kérdem. Köszönöm, s egy fiatal fiúval bontani kezdi a színházat. A színházban. A Bárkában. Hol beszélgessünk?, kérdem. Ó, hát ahol találunk egy kis helyet. Heni bácsiért (mindenki csak így becézi őt, Kemény Henriket) 20 perc múlva jön a taxi, figyelmeztet egy fiatal lány. 20 perc? Annyi nem lesz elég, hogy az összes felmenőről, a bábozó família-alapító Korngut nagyapáról, az Amerikába szökött papáról, a Matyi öcséről, meg Pipiről, a tanítónővé lett vörösdiplomás húgocskáról és persze a legendás Népligeti Bábszínházáról cseverésszünk! Legyen inkább fél óra? Inkább, igen, majd szólj, ha be kell fejeznünk, kiáltom a lány felé. Tudja, kezd elmúlni a gyógyszer hatása, mondja bizalmasan Heni bácsi, izületi gyulladás, minden előadás előtt bekapok ebből egy párat…
– Milyen régi ez a bábparaván? (A segítő fiú ebben a pillanatban szállítja el az összecsomagolt “színházat”.)
– Ó, nem olyan régi. A korábbit ellopták. Vidéken voltunk, autóval, igyekeztünk fel egy nagy hegyre, és az emelkedőn valahogy megoldódhatott a tartókötél, a paraván leesett. Mire úgy adódott, hogy vissza tudtunk fordulni, hogy fölszedjük, már hűlt helyét találtuk. Ellopták.
Megfogom a barna koffert, segítek Heni bácsinak lejönni a lépcsőn, ahol 10 perce még egy komplett bábszínház állt. Beszélgetünk, fél óra nagyon kevés. Az orromban régről ismerős illatot fedezek fel, nagyapám használt hasonló arcszeszt. Menjünk ki a kávézóba, üljünk le ott!
– Egy barátom azt javasolta, frappáns lenne, ha egy bábbal érkeznék a beszélgetésre…
– Igen! – nevet. – Egy óriásbábbal!
– Igen, én volnék… Olykor kesztyűs, de sosem marionett. Heni bácsi hogy került a Bárkába?
– Annak idején a Bárka játszotta a Koldusoperát. Egyszer, mikor erre jártam, látom ám, hogy vagy két ember magas Vitéz László figura lóg a színház falán. Megdöbbentem. Hát hogy lehet a Vitéz Lászlót felakasztani? Az egy magyar népi bábhős. Elmondtam ezt a Láposi Terkának, az alapítványi kuratórium elnökének (Korngut és Kemény Színházi Alapítvány), hogy talán illett volna ezt megkérdezni, rákérdezni. Bementünk az igazgatóhoz, Alföldi Róberthez, elbeszélgetni az irodába. Ő bocsánatot kért, mondta, ne haragudjak, nagyon sürgős volt az ügy és már nem értek rá megkérdezni. Akkor jutott eszébe, lenne-e kedvem előadásokat tartani itt? Mondtam, ha tudunk egyeztetni időpontot, akkor minden további nélkül…

Heni bácsi keresgélni kezd a táskájában, először azt gondolom, egy báb kerül elő, segítsek?, mit tetszik keresni?, de végül egy újságot tesz elém. “Ahol közönség van, ott kell játszani”- áll a főcímben. Jár még vidékre?, kérdem. Mióta Matyi öcsém meghalt nemigen, meséli. Nincs hozzá erőm, mondja, aztán felidéz egy győri emléket, mikor egy iskolában játszott, s a szervezők megkérdezték, hogy van itt egy idős hölgy, bemehet-e az előadásra? Hogyne jöhetne! Az előadás végén aztán megint megjelentek a szervezők, tanácstalan arccal, hogy képzeljem el, a néni sír, s próbálták kérdezni, mi baja, de talán a művészúrnak kellene beszélnie vele. Odamentem. Ne haragudjon, kedves, mondja a néni, csak gyerekkorom egy szép emléke jutott eszembe. Akkor, egy vásárban, láttam már ugyanezt a mesét egy ősz hajú, nagy bajszos bácsitól. Erre én elővettem a zsebemből nagyapám fényképét… Magához ölelt a néni, is köszönte az előadást, én is köszöntem neki. Akkoriban még mikrobusszal jártunk városról városra. Ha bírnám fizikailag, ma is örömmel csinálnám. Matyival mindent együtt csináltuk. Nagyapa nyomdokán akartunk haladni. Volt, hogy olyan helyen is játszottunk, ahol villany sem volt, csak kitakarítottak egy pajtát.
– Utánpótlás lesz?
– Sajnos családom nem lett…
– És tanítványok?
– Az van, de olyan formában, ahogy apám vette át a nagyapámtól, meg én az apámtól, olyan formában nem. Ebbe bele kell születni. Mindent magunk készítettünk, készítünk, nagyapám faragta a bábokat, aztán átadta az apámnak az egész színházat, miután az hazatért Amerikából. De aztán jött az első világháború, apámnak be kellett vonulni.
El kell mennem hamarosan Debrecenbe a kórházba, mondja. Gyógyszermérgezésem volt, mert egy orvos rám erőszakolt egy szert, de aztán kiütéseim lettek, meg májgyulladást kaptam. Olyan sárga voltam, mint egy kínai. Debrecenben az egyetemi klinikán állítottak talpra. Olyan fájdalmaim voltak, hogy…
Itt a taxi – szól le a lépcsőfordulóból a pénztáros lány. Oké, mindjárt, pár perc… A beszélgetés végképp kiáradt a medréből…

Külföldi szereplésekről fecsegünk. Londonban, egy bábszínházi találkozóra hívták meg, vagy 50 bábjátékos játszott különböző paravánokkal, Heni bácsi valahogy az utolsók közt volt beosztva. Kérdezte a rendezőket, hogy mikor következik, és hol fog játszani? Lassan megy el a közönség, megy le a nap… Aztán meglátott egy fát, oda állt be alá, felállította a paravánt, és játszani kezdett. Hamar jókora közönsége támadt, még hátulról is nézték az előadást. Londonban jöttem rá arra, hogy a szöveg tulajdonképpen nem is fontos, mondja. Az összekötő szövegeket kihagytam, akár a hottentottákhoz is elmehetek, a játékot ott is megértik.
– Jó látni, hogy ennyi gyerek volt az előadáson, de felnőttek is!
– Hallottam már olyat, hogy valaki kölcsönkérte a szomszéd gyerekét, pedig ő maga akarta látni! – nevet.
A taxis még nem dudál, de érzem, nem szabad tovább feszítenem a húrt, kevés ez a harminc perc is, sokba kerül a Bárkának, megköszönöm a beszélgetést, s komótosan, a barna bőrönddel kezemben, jobbomon egy csoda-manóval, megindulok a kijárat felé. A taxis türelmesen vár. Minek is izgulna.
– És most? Hazamegy, Heni bácsi, mit fog csinálni? – utolsót szippantok az ismerős arcszeszből
– Lepihenek. Aztán biztosan kimegyek a Népligetbe, a régi bábszínházhoz. Jó ott nosztalgiázni.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.