Maray

egy kávé mellett

Hermann Hesse: A varázsló gyermekkora

Written By: maray - jún• 02•13

Mesék – nemcsak felnőtteknek

Minden évszázadban van legalább két művészeti irányzat, amelyre a kritikusok – és olykor maguk a művelői is – szívesen sütik rá az “apokaliptikus” jelzőt: a szimbolisták dekadenciája megsejtette az eljövendő világháborút, Voltaire Vadembere és Saint Paul Pál-Virginia kettőse a nyugati világ menthetetlen rothadtságát volt hivatva kifejezni, egyszóval minden időben akadtak akár tehetséges művészek is, akik bármikor készen voltak világvégét jósolni, de legalábbis a jelenleg fennálló végét hirdetni. Kár (?), hogy a világvége azonban továbbra is makacsul, rendíthetetlenül elmarad, világunk továbbra is forog, mi pedig körülötte – avagy, a nárcisztikusabbak kedvéért mondhatnánk, világunk továbbra is körülöttünk forog.

Úgy tűnik, sorok közé rejtett apokaliptikus víziók helyett sok író esetében inkább egyfajta spleen-ről kell beszélnünk, akik megundorodtak a világ, de legalábbis a társadalom képmutatásától, szörnyűségeitől. Ez a méla undor, mely során ki szenvedélyesen, ki pedig maró cinizmussal ábrázolta azt, ami minket körülvesz, minden időben megtalálható az irodalomban is, át-átszövi a történetek, versek, szatírák és egyebek réges-régóta húzódó fonalát.

Hesse, úgy tűnik, Hoffmann és Novalis elfeledett (?) romantikáját akarta feléleszteni műveiben, amelyek inkább hasonlítanak mesékre – nemcsak felnőtteknek. Míg Svejk, a derék katona mulatságos kalandokon ment keresztül, s Julio Jurenito tanítványaival fejest ugrott az első világégés izgalmába és keserűségébe, a svájci író inkább a mesékbe menekült, jobban mondva e titokzatos, olykor álombeli történeteken keresztül ábrázolta a jelen borzalmait, s ébresztett vágyat olvasói szívében egy tán sohasem volt aranykor iránt, mikor – vigyázat, közhely! – mindenki mindenkinek a testvére volt és az embereket virágünnep során temették el.

“Egészen biztos betépve írta ezeket a lenyűgöző meséket!” – kaptam “útravalómul” Hesse A varázsló gyermekkora című könyve mellé egy ismerősömtől, aki kölcsönadta.

Én remélem, hogy nem. Korunk betegsége lenne, hogy már az álmokhoz is mesterséges bódítószerekre van szükségünk, vagy azoknak volna igaza, akik Szibéria sámánjaival példálóznak, mert ők tán jóval Ádám és Éva előtt már titokzatos gőzök belélegzésével érintkeztek halott őseikkel? S Pythia borzalmas látomásaira is ilyen profán volna a magyarázat? Gnóthi szeauton! – Ismerd meg önmagadat! – De másvalamin keresztül?

Minden estre a jósok, és a mesélők úgy látszik kéz a kézben jártak a történelem évezredei során, s mellettük szoros közelségben, ám némiképp árnyékba húzódva ott volt a próféták, szentek, üdvözültek serege: mert mi, emberek, szeretjük a titokzatost, ha az jól van előadva, vonzanak a kétértelmű, titkos tanítások, a homályos utalások izgalomba ejtenek és szívesen fejtünk orákulumokat, ha időnk engedi.

A múzsák, pedig kegyesek és kiszolgálnak minket: öntik elénk az alkimistákat, kártyajósokat, keleti bölcsességeket, zodiákusokat, rózsakereszteket. A természetfelettire mindig volt igény, azonban a globalizáció beköszöntével fantasztikus, új perspektívákat kapott ez a “művészeti” ág is. Már nem kell második Blavatskyként elzarándokolni Indiába (vagy csak ide Párizsba, egy kis asztaltáncoltatásra), elég, ha kinyitjuk az internetet és akár e-mailben is megkaphatjuk egy hajdanvolt keleti filozófus fogyaszthatóvá tett bölcsességeit, amiket már előtte értő kezek megszabadítottak minden felesleges sallangtól, amelyek esetleg nehezítenék megértésüket a reggeli kávé mellett.

Közben, pedig elfeledkezünk arról, hogy megvannak nekünk a magunk mesemondói, akik ha nem is titokzatos szanszkrit vagy mandarin nyelven szóltak messzi csodákról, de ugyanúgy elgondolkoztatnak a világról, mint keleti társaik. Mert hiszen ez a mesék és jóslatok igazi szerepe, gondolatokat ébreszteni, önmagunkra döbbenteni. Gnóthi szeauton! – Ha feltárul a lélek, talán azon keresztül bepillantást nyerhetünk a világba is, ami körülvesz minket, s önmagunkon át megérthetjük a társadalmat, amit teremtettünk. Hesse és nyugati társai nem festenek erről rózsás képet, de a Dührer-i borzalmakat angyalokkal és csodákkal vonják be. Hipnotizőrök ők, akik a transzban lévő pácienst saját lelke legmélyebb bugyraiba küldik le, de közben megnyugtatóan beszélnek hozzá, hogy ne féljen továbbmenni a sötét folyosókon. Ez az a biztonságos hang, Ariadné védőfonala, a tündérek és szépségek vékony szála, amin keresztül Hesse leereszt minket egy feneketlennek látszó kútba, ahol halál, vér és sötétség fogad minket. A könyv történeteinek beszédes dátuma van ugyanis…1915, 1916, 1917…A sorok közt pedig a szereplők – akárcsak olvasóik – a nyugalmat és a boldogságot keresik; néha ügyetlenül, mint Augustus édesanyja, aki azt kívánja fia születésekor, hogy mindenki szeresse gyermekét, ám a kívánság visszafelé sül el, hiszen a szeretetért meg kell dolgozni: ennek híján Augustusból felnőve gonosz, elkényeztetett férfi válik. Még szerencse, hogy ott van tündér keresztapja, aki különös módon segít rajta.

A történetek többnyire kitalált helyeken, kitalált időkben játszódnak, így sosem vesztik aktualitásuk: szereplőik ama bizonyos belső időben élnek, a lélek térképének egy még fehér foltján, amit a mesék és a pszichoanalízis egymással versengve igyekeznek betájolni. Hesse az előbbi eszközt választotta, de akárcsak az analitikusok, sokszor álmaink egymásba szövésével igyekszik minket felébreszteni, addig kalauzol minket titokzatos holdbéli tájainkon, míg egyre idegenebb helyre kerülünk, hogy hősével együtt elmondhassuk:
“S mivel nem volt visszaút, tovasuhantam a sötét vízen az éjszakában.”

Végezetül tán kiábrándítónak látszó vallomással tartozom: minden csodálatom ellenére sem az én világom a svájci szerző titokzatos birodalma. Engem a szívem mégis inkább Jurenito maró gúnyához húz, a szatírához és a tán realisztikusabb véghez. Még az sem biztos, hogy ez mindig így lesz: az ember változik, hangulataink elmúlnak, és újak jönnek helyette. A lényeges, nemcsak “ama sötét vízen” hajózni, hanem mesét olvasni is kell, sőt, mesélni is, egymásnak, magunknak.
És nemcsak egymás közt, felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is.

Hermann Hesse: A varázsló gyermekkora
Cartaphilus, Budapest, 2002

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.