Maray

egy kávé mellett

Hideg nyomon (Gone Baby Gone)

Written By: maray - jan• 04•13

Ben Affleck első rendezése legalább két dolgon elbukhatna. Itt van rögtön a kisgyerek-effektus. Ősidők óta tudjuk, hogy ha el akarunk adni valamit, termékünket tanácsos kiskutya, vagy kisgyerek körítéseként tálalni. Affleck filmjének cselekménye egy nagy szemű, hosszú, szőke hajú; egyszóval játékbaba-szépségű kislány, Amanda eltűnése körül bonyolódik. A filmben szereplő kislány tényleg gyönyörű- bár, ugye, van-e egyáltalán csúnya kisgyerek egyrészt; érdekelnek-e bárkit esztétikai megfontolások, ha gyerekrablásról van szó, másrészt? Nem hinném. Affleck mindenesetre biztosra megy: a kicsi Amanda már fotón is gyönyörű; ráadásul még nyoma veszik.

Egy négy-öt éves kislány elrablásának sztorija önmagában lehetőséget ad a moralizálásra, mély erkölcsi igazságok, alaptételek kimondására, jó és gonosz párharcának bemutatására, ítélkezésre, felmagasztalásra, példakép-, és ellenpélda-állításra. A Hideg nyomon ebből a szempontból – cselekményének fordulatai miatt – még veszélyesebb terep.

Az első reakció a kislány eltűnésére itt is a környék szatírjának felkutatása: Affleck filmje sem rest a sémának megfelelően – és az ember etikai érzékével, igazságszomjával szinkronban – kiátkozni a kisgyerekeket bántalmazó elmeháborodottat. De a Hideg nyomon nem a gyerekrabló, áldozataikat szexuálisan, és egyéb módon molesztáló gusztustalanságok filmje. Affleck jó arányérzékkel éppen annyit ábrázol belőlük, amennyit kell ehhez a sztorihoz. Megmutatja őket, elítéli őket, ennyi. Nem ők a központi figurák: egy másodperccel sem kapnak többet, vagy kevesebbet, mint kell. Ez a film valami – akármilyen szemérmetlen is ezt leírni – mindennél sokkal izgalmasabbról szól; és éppen ez az, amiért könnyen átcsúszhatna didaktikus moralizálásba. A Hideg nyomon döntésekről szól, és arról, mennyire viszonylagos egy döntés helyessége. Másoknak kárt okozó döntésekről, másokat előnyökhöz juttató döntésekről. Önmagunkért meghozottakról, másokért meghozottakról, felnőttekért meghozottakról, gyerekekért meghozottakról. Rosszat okozó jó szándékról, felelősség-, és kockázatvállalásról. Meg hogy hol vannak a határok, ameddig jogunk van kockázatot vállalni, ha egy másik ember életéről döntünk. Mi az, ami még beleférhet nekünk, akik döntünk; ha döntésünk pillanatában tudjuk, hogy akárhogy alakulnak a dolgok, a következményeket nem nekünk kell vállalnunk, hanem annak a másiknak. Árnyalja-e ezeket a kérdéseket, netán teljesen új válaszok következnek a körülményből, hogy akiről döntünk; egy gyerek? Lehetünk-e önzők másokról meghozott döntéseinkben-, még ha ez az önzés történetesen egy szerződés teljesítését, és a törvény betartását jelenti is?

A Hideg nyomon nem a gyerekrablások szörnyűségéről, nem a drogos anyuka elítéléséről, és nem is a ’gyereknek a családjánál a helye’ tétel kimondásáról szól- és ez az egyik legnagyobb erénye. A film lényege mindennél sokkal mélyebb, és univerzálisabb. Affleck tudatosan meghozott, előre ismert veszteségekkel járó döntésekről; egyéni felelősségről, erkölcsi elvek melletti kiállásról akarja elgondolkodtatni a nézőt.

És sikerül is neki, aminek elsődleges oka az az arányérzék, amivel az egyes (külső, és belső) eseményeket egymás mellé rakja. A második ok, hogy mondanivalójában nem foglal állást: a befejezés egyszerűen briliáns, és tulajdonképpen az egész filmet az teszi érvényessé. Az, hogy az anya egy fikarcnyit sem változik a első, és a 114. perc között, súlyt ad Patrick döntésének, és megrajzolja a kérdőjeleket.

Ben Affleck első rendezése nem hibátlan, de a fő csapdákat elkerüli, és ez egy hatalmas piros pont. Nincs hatásvadászat; és a tényleges mondandóval kapcsolatban nincs moralizálás sem. Casey Affleck játéka egészen magával ragadó, kiül az arcára a kétely, érzi, és érzékelteti, hogy Patrick egész végig pengeélen táncol.

Mindezek mellett szinte jelentéktelenné zsugorodik a tény, hogy a történetmesélés – kibogozhatóan bár, de – kusza; és amilyen arányérzékkel válogatja ki Affleck a tartalmakat, annyira aránytalan az egyes epizódok hossza. A nagyjából két órás játékidő felénél zárul le (persze csak ideiglenesen) Amanda ügye, és a film hirtelen belecsap egy kisfiú eltűnésének elmesélésébe, hogy aztán ez a szál megadja Patrick-nek a kulcsot Amanda esetéhez, amihez ez után visszatérünk- talán egy kicsit hosszú a bevezetés (felvezetés) a megoldáshoz képest; különösen, hogy a filmnek nem is a sztori a lényege.

Fontos még, bár Affleck-nek, vagy a film bármelyik másik alkotójának nincs köze hozzá; hogy rettenetesre sikeredett a magyar szöveg. Egyrészt ordító félrefordítások csúfítják (“fifteen”, mint “öt”; “twenty”, mint “kettő”); másrészt iszonyú bután szlengesített. Az eredeti szöveg helyenként tele van durva káromkodásokkal, ami a magyar feliratban valamilyen oknál fogva szánalmasan béna odamondásokként jelenik meg. Mindez nem csak nyelvészeti probléma, és nem csak elitizmus: Patrick az eredetiben nem véletlenül nem úgy beszél, mint 50 Cent a számaiban.

Úgyhogy a felirat hideg nyom. Javaslom a figyelmen kívül hagyását, úgy sokkal könnyebben meglesz a lényeg!

Eredeti cím: Gone Baby Gone
Rendező: Ben Affleck
Szereplők: Casey Affleck, Michelle Monaghan, Morgan Freeman, Ed Harris, John Ashton, Amy Ryan, Amy Madigan, Titus Welliver

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.