Maray

egy kávé mellett

Hold

Written By: maray - aug• 04•13

Nem szeretnék nagy szavakat használni. A nagy szavakat már mindenki ellőtte az Avatar-nál. Helyette egyszerűen és röviden fogalmaznék: a Hold szolidan zseniális. Feszesre vágott, alig százperces kamaradráma. Úgy jó, ahogy van: nem csűrik-csavarják, nem kell hozzá irritáló szemüveg, hogy kiugorjon a 3D, és nem kell három óráig a székben ücsörögve unalmas, látványcentrikus csatákat nézni.

Itt kérem, beszélgetnek. Ennyi. Na jó, azért a klasszikus sci-fi elemek is felvonulnak szépen sorban; van itt mesterséges értelem, high-tech holdjáró, meg minden egyéb. A hangsúly mégsem ezeken van, a környezet csak a probléma mellett asszisztál. Ami a legszebb, hogy minden apró részlet stimmel: a holdbázis lelakott, modern, de mégis régi kütyükkel teli falanszter. Amolyan NASA 2.0, tipikusan elképzelhető, valóságon alapuló technológia. Mindenhol emlékeztetőkkel és üzenetekkel teleírt post-it lóg, a robot GERTY pedig (a beszéd mellett) egyszerű szmájlikkal kommunikál. Hát nem egyszerű és csodálatos egyszerre? Kell a francnak bármiféle kékre festett űrbogár. A digitális látványháború és a totális hányinger helyett egyetlen személyt kapunk, Sam Bell-t a holdbázis remete lakóját. Feladata hardverkezelés: nyomogatja a gombokat, vagy holdjáróra pattan, és ellenőrzi a betakarítást, ha szükséges. Hároméves szerződése a végéhez közelít, s a magányt hamarosan fölváltja a hazatérés öröme. Már ha ez ilyen egyszerű lenne. Persze nem az, s most el kell sütnöm a legelcsépeltebb és legreménykeltőbb klisét: itt semmi sem az, aminek látszik.

A multinacionális cégekkel szembeni kritika kéz a kézben jár az elmagányosodás klasszikus történetével. Fel sem ocsúdunk, máris a multikat szidjuk. Szegény Sam, sajnálatra méltó, igazi lúzer képzetét kelti, noha a fejlődés lehetősége ott lapul a génjeiben. Meg is lépi mindazt, ami szükségszerű, bár a győzelemhez ennél talán többre lenne szükség. A bukás pillanata egybemosódik a felmagasztalással, mégsem nevezném mártírsorsnak az övét. Sam önmagával történő szembesülése ékesen példázza az érthetetlen kihasználtságot, a szellemi és lelki kizsigerelést. Itt minden a haszonról szól és a gazdaságos működtetésről. A Holdon semmi sem szent, Isten-szindróma a köbön: dolgozzon ki megteremtetett.

A történet egyik díszlete maga a Föld. A háttérben kéklik, rajta kívül minden szürke és mindent por borít. Sam úgy tekint rá, mint az otthonára, pedig tudja, hogy becsapták, tisztában van azzal, hogy csalás az egész élete. Miért vágyik akkor az ölelő anyaméhbe? Ilyen egyszerűek és egysíkúak lennénk, mi emberek? Valóban nincs két egyforma személyiség, mindenki egyedi és megismételhetetlen? Mindenki hópehely? Ugyan kérem, ez itt a XXI. század, emberek milliói mászkálnak az utcán másolásvédelem nélkül. Torrenten letölthető személyiségek, lélek-adathalmazok, nullák és egyesek katonás sora. Miért vágyik „haza” egy másolat, miért szalad otthonába, kit mindenki elárult? Talán, mert a Paradicsomba vágyunk vissza? Talán, mert a képébe akarunk röhögni az igazságnak? Megeshet, hogy az indokok nem is számítanak igazán.

Duncan Jones filmje az emberi személyiségből és a megnyilvánulások apró rezdüléseiből építkezik. Sam Rockwell tökéletesen együttműködik ezzel; Bell karakterében több élet van, mint más megaprodukciók egész stábjában. Egyszerre ábrázolja önmagát megtörten és sikerre áhítozva, egyetlen pillantással képes közölni, hogy ő már lemondott az igazságosságról. A kisember fájó öntudatra ébredése szinte szétrobban a színész nyújtotta mimikai repertoárban. A film úgy sorakoztatja föl egymás mögé a perceket, mintha minden apró részlet egy megoldásra váró képlet összetevője lenne. A letisztult látvány felüdülés a szemnek, Clint Mansell zenéje pedig megunhatatlan, már-már a Rekviem egy álomért zaklatott magasságát hozza. Kellően klausztrofób és nyomasztó, tökéletesen illeszkedik a filmhez, sőt: hangulatában még hozzá is tesz egy jókorát.

A Hold sajnos fele akkora visszhangot sem kapott, amekkorát csuklóból megérdemelne. Az biztos, hogy egy félvállról vett megtekintés nem elegendő a beleélő megértéshez, a teljes és tökéletes képhez, érdemes nekiugrani másodjára is. Egyetlen dolog bánt: máris trilógiáról pletykálnak. Szerintem a film önmagában is megállja a helyét, csupán halványan bízom abban, hogy az írók és a rendező megtartásával elkerülhetővé válik e remek történet csúfos kasztrálása.

Eredeti cím: Moon
Rendező: Duncan Jones
Szereplők: Sam Rockwell (Sam Bell), Kevin Spacey (GERTY), Robin Chalk (Sam Bell Clone), Dominique McElligot (Tess Bell)

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.