Maray

egy kávé mellett

Juno

Written By: maray - dec• 15•12

Diablo Cody gondolt egyet, és telefonszex-operátori, meg biztosítási ügyfélszolgálatos állásai mellett összedobott egy forgatókönyvet. A sztori megtetszett a Thank you for smoking rendezőjének, Jason Reitman-nak, úgyhogy megcsinálta belőle a Junot. A filmet 2008-ban négy Oscarra (legjobb film, legjobb női főszereplő, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv) jelölték, egyet el is vitt- a legjobb eredeti forgatókönyvért járót. A Juno erőssége tehát elvileg a története. Nagyon úgy tűnik, az Entertainment Weekly-ben, a Playboyban, és az Elle-ben publikáló Cody tud valamit. Szerintünk is?

A Juno címszereplője egy apjával, nevelőanyjával, és idióta nevű húgával, Liberty Bell-lel élő 16 éves középnyugati gimnazista. A lány fogja magát, és úgy dönt, lefekszik egyik osztálytársával, Paulie-val; avagy minden a karosszékkel kezdődött. Juno teherbe esik, és ez a nem tervezett várandósság az, ami körül a film eseményei innentől kezdve bonyolódnak. Az abortusz lehetősége hamar a kukába kerül- és az első nagy kérdésünk, hogy ugyan már, miért is?! Annyit közölnek velünk, hogy Juno elmegy a Women Now nevű központba, és ott – a beavatkozáshoz szükséges kérdőív kitöltése közben – egyszer csak hangokat kezd hallani: sorstársai a körmüket rágják, bőrüket kaparják, ujjperceiket ropogtatják idegességükben. E zajok dobhártyáját bántó hangerővel szólnak, úgyhogy fogja magát, és lelép; ahogy később szüleinek megfogalmazza: “Nem tudtam megtenni.”. Álljunk csak meg egy percre! Tényleg azt akarják elhitetni velünk, hogy Juno helyzetében akárki kvázi csak úgy a szülés mellett dönt? Nem túl hihető, de ha akarjuk, írhatjuk Juno életkorának számlájára. Azért egy kicsit még így is büdös: nem lehet, hogy csak azért nem veteti el a gyereket, hogy legyen miről forgatókönyvet írni, és filmet készíteni? Na, de ne legyünk ennyire rosszindulatúak! Tegyük fel, hogy a kamaszkorral és az arra jellemző személyiség-állapotokkal megokolható és hitelessé tehető az abortusz ad hoc kiiktatása. Igen ám, de mivel magyarázhatjuk Juno szüleinek hozzáállását, akik a lány terhességének hírét kb. úgy fogadják, mint mikor az ember megtudja, hogy csőtörés van az utcában és ezért fél napig nem lesz víz: “Majd iszunk addig kólát.”?! Mindketten elég hamar túlteszik magukat a dolgon, ráadásul egymás közt azt is megbeszélik, hogy túl nagy meglepetés nem érte őket. A 16 éves lányunk teherbe esett? Jobb lett volna, ha csak drogozik, de ez van. Mama egyből magzatvédő vitaminokról és speciális étrendről beszél; papa pedig elfuvarozza Junot az örökbeadásra kiszemelt párhoz. Alig valami megrökönyödés. A baj az, hogy alig valami, és nem semmi. Mert oké, játékfilmmel állunk szemben: nem feltétlenül biztos, hogy számon kell és lehet kérni rajta, hogy egyes történései mennyire valósághűek. Lehet az egész egy fikció. Mondhatja azt Cody, hogy megírok egy tinédzsert, aki félvállról vesz egy véletlenül becsúszott terhességet, és mintegy játékból úgy dönt, kihordja a babát, majd örökbe adja. Azt is mondhatja Cody, hogy ennek a 16 éves lánynak a szülei ugyanúgy hétköznapi eseményként tekintenek a lányuk terhességére, mint ő maga. Ezek abszolút megléphető dolgok, amikből – a rendezői értelmezéstől függően – nagyon szürreális, meg, igen, akár nagyon humoros film is készülhet. Az a baj, hogy Cody valójában nem meri felvállalni a témáját. Hiába talált ki egy érdekes, bizarr, felháborító (ki-ki válogasson vérmérséklete szerint) sztorit, ha azt lépten-nyomon felpuhítja egy-egy mondattal, szereplői gesztussal, jellemvonással. Vegyük pl. azt a jelenetet, amikor June elmondja a szüleinek, hogy terhes. Papa és mama reakcióinak egyik részét ismertettük már, a fentiekből kimaradt viszont az apának a lányához intézett, beszélgetést lezáró mondata, és June erre adott felelete. Ezek valahogy így hangzanak: “Azt hittem, tudod, mikor elég.”- “Nem tudom, ki vagyok.” Mikor épp elkezdenénk örülni, hogy a mama milyen csúcsszuper, ahogy egyből a vitaminokkal jön, hogy ez az egész mekkora egy marhaság; na, akkor elrontják az egészet két ilyen moralizáló félmondattal.

A Juno elvileg egy magabiztos, nagyszájú, és nagyon laza lány túl korán jött terhességének viccesen elmesélt története; amit a szórakoztatáson túl arra szántak, hogy vitákat gerjesszen a fiatalkori terhességről, illetve magáról a család intézményéről; valamint, hogy gondolatokat indítson el szerelem- szabadság- házasság témákban. A készítők hite szerint a film mindössze kérdéseket tesz fel, de nem foglal állást; ami könnyen cáfolható onnantól, hogy a címadással az egész másfél óra fókuszát egy olyan 16 éves lányra irányították, aki terhes lesz, megszül, és örökbe adja a gyerekét, majd a film végén kijelenti: “Legtöbben előbb lesznek szerelmesek, aztán szaporodnak. Nekünk ez túl egyszerű lett volna.” (sic!) De nem baj, legyen ilyen a főhős, sőt, legyen akár alkotói elköteleződés e mellett a főhős mellett. Sokkal szívesebben látnánk mindkettőt, mint ezt a langyos vizet.

A Juno készítői sajnos nem vállalták be. Kár érte, mert az alapötletből nagyon sok mindent ki lehetett volna hozni a réteghumorú komédiától kezdve a totál beteg és visszataszító drámáig. Ami végül megszületett, az jobbára egy öszvérhez hasonlít. Se nem komédia, se nem dráma. Egyfajta határon egyensúlyoz, de nem azért, mert a vígjáték és a dráma legjobb elemeit összeválogatva valami újszerűt mutat; hanem mert a készítők nem tudták, akarták, vagy merték eldönteni, milyen íze legyen a levesnek. A kellő bátorság és elköteleződés hiányában keletkező legtöbb kiaknázatlan lehetőségért járó Oscar, szerintünk ezt érdemli a Juno.

Eredeti cím: Juno
Rendező: Jason Reitman
Szereplők: Ellen Page, Michael Cera, Jennifer Garner, Jason Bateman, Olivia Thirbly, J.K. Simmons, Allison Janney

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.