Maray

egy kávé mellett

Keane – Under the Iron Sea

Written By: maray - ápr• 05•13

Egyedül ülök a szobámban. Magamba fordulva rágódom a világ dolgain, s örülök, hogy nem lát senki. Szomorúan, elkeseredetten nézek ki a fejemből. Úgy érzem, felesleges vagyok. Arra gondolok, hogy magányomból nem menekülhetek, az élet túl nehéz s én úgyis elbukom. Gyávának érzem magam, tehetetlennek és legszívesebben sírnék. Egyetlen kiút keserű helyzetemből, ha végre kiveszem a lemezjátszóból Keane nyáron megjelent új albumát, s hallgatok valami vidámabbat. A varázs megtörik, hirtelen kedvem támad elhúzni a függönyt is. Vetek egy pillantást az asztalon heverő lemezre. A 2006-os év egyik legjobb zenei anyagát suvasztom el fiókom legmélyére. Nem szeretem. Túl szomorú.

1997-et írtunk, amikor három hastingsi középiskolás megalakította a Keane nevű zenekart. A sikerhez rögös út vezetett, de a triónak (Simon Williams, a Fierce Panda mogulja segítségével) sikerült kivívnia az elismerést. Azóta már több díj büszke tulajdonosai a fiúk, nem is értem, mire ez a lemezen uralkodó irtó nagy szomorúság. 2005-ben ők vehették át a Brit Awards Legjobb brit album és a Legjobb brit felfedezett-díjat, nem is beszélve a Grammy-díj jelölésről, mely zenei berkekben a legnagyobb elismerés. Az Under the Iron Sea sokkal sötétebb lett mint első, bemutatkozó lemezük (Hopes and Fears).

A trió érdekessége, hogy rockszerű szerzeményei teljesen gitármentesek. Dob, énekhang, és a billentyű erősíti a csapat hangzását, ami miatt igen nehéz kategorizálni őket. Esetükben ideges pislogás, némi zavar övezi azt az elméletet is, miszerint minden brit zenekar a Beatleshez vezethető vissza. Na persze a XXI. században már nem olyan nehéz ám basszusgitár nélkül rockot játszani! Elég csak némi gitár effekt a szintetizátorra, s már ott is a lehetőség a hangszínek csűrésére-csavarására. Nem tudom miért ez a különcködés, valószínűleg gitárvirtuózok milliói zenélnek London utcáin, akik szívesen erősítenék a Keane triumvirátusát. Mindenesetre zenéjük működik, nem érezzük a hangszerek hiányát. Sőt, a háttérben meghúzódó “vonósok” nem mindennapi alapot nyújtanak Tom Chaplin énekhangja alá, így elérve egy olyan magas színvonalat, melyet komoly kihívás lesz évekig fenntartani. El kell ismerni: hármasuk nagyon jól működik. Európa egyik legigényesebb zenéjét játszó zenekara nagyszerű albumot alkotott.

Tizenkét szám hallható a korongon. Mindegyikben ott bujkál a szomorúság, a világ gondjaival való szembenézés. A dalokban saját magukat, s élethez való viszonyukat vizsgálva jutnak el a keserű valóság megismeréséhez. Kicsit talán morcosak is lehetnénk, hiszen ez a szerep, egy Angliához oly közel lévő zenekar privilégiuma (U2). Némely szerzemény túl himnikusra sikeredett, másokban a romantika jegyeit vélhetjük fölfedezni. Már a nyitó dalban (Atlantic) érezhetjük az együttes filozófiáját. Finom billentyűjáték, melankolikus ritmus, majd ének az elmúlásról, félelem a magánytól. Reményvesztett tiltakozás az elkerülhetetlen ellen.

“I don’t want to be old and feel afraid
I don’t want to be old and sleep alone
An empty house is not a home”

Talán nem ártana némi feloldozás, egy kis vigasztaló kedves mese a szörnyű igazság után. A világvége hangulat végeztével rácsapnak a billentyűre a fiúk. Az Is it any wonder őrült tempóban száguld át a dobhártyánkon. Felesleges megemlíteni, hogy ez az egyik legjobb dal a lemezen, hiszen ezt a jelzőt bármelyik másik alkotásra is ráaggathatnám. A Nothing in my way-ben egy újabb elkeseredett hangvételű dal köszön ránk. Igazán dallamos, kellemesen lüktető ritmusával elringatja a hallgatóját. A Leaving so soon gyorsabb tempójával ellensúlyozza a mondandóját. A Bad dream indítása meglepően jó. A szokatlan hangzásvilág félelmetes képet idéz bennünk. Az ének már sokkal barátságosabb, megnyugtatóan hat, akár egy rémálom után is. A Hamburg song nekem túl lelombozó. Nagyon szép dal, lassú melankóliája magába szippant, s nem enged. Képtelenség végighallgatni mosolygó arccal. Megrettent egyszerű szépségével, elgondolkodtat, s talán itt érezzük először, hogy ez a sok keserűség már túlzás. Hiába az igaz, megcáfolhatatlan világnézet, a léleknek fájdalmas végighallgatni ezt a lemezt. Egyedül még a Broken Toy-t emelném ki a repertoárból, melynek dallama különösen elnyerte a tetszésem.

Az Under the iron sea színes, dallamos elsiratása a világnak. A lemez alkalmatlan lelki sebek gyógyítására, inkább tovább tépi azokat, hogy napok múlva is fájjon. Hallgatását világmegváltó gondolatok perceire ajánlom, öngyilkosságra hajlamos embereknek pedig kimondottan tilos a lejátszójukba helyezni Keane, egyébként nagyszerű, albumát.

Keane: Under The Iron Sea (2006)

Tracklista:
01. Atlantic
02. Is It Any Wonder
03. Nothing In My Way
04. Leaving So Soon
05. Bad Dream
06. Hamburg Song
07. Put It Behind You
08. Iron Sea
09. Crystal Ball
10. Try Again
11. Broken Toy
12. Frog Prince

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.