Maray

egy kávé mellett

Keleti lelkek, nyugati szemmel – Bin-jip

Written By: maray - jan• 07•13

Ha nagyon megfog egy film, úgy érzem, hogy meg kell mutatnom minden barátomnak, és néha háromszor-négyszer is beülök a moziba. A Lopakodó lelkek ennek tipikus példája. Szeretem a távol-keleti filmeket, bár ez a kijelentés merész, tekintve, hogy Kim Ki-duk, aki ezen alkotást is jegyzi, már tizenhárom filmet forgatott le hazájában, amiből a magyar mozikba ez idáig három került.

Ha a film műfaját kellene meghatározni, elég nagy bajban lennék. Jutott a 80 percnyi filmtekercsre dráma, romantika, társadalomkritika, kaland, misztika, akció, erotika, és mindez humorral fűszerezve, a legjobb fajtából. Valószínűleg ez a film legfőbb erénye. A magyar sajtó kritikusai ennek ellenére sok sárral megdobálták, néhol talán jogosan, de sokszor azért, mert így -illik-, ez a trend. Ami biztos, hogy senki nem tud ellopakodni mellette szó nélkül.

A film, bár kerek egészet alkot, valahol mégis merő ellentmondás. Az első képsorokat nézve felmerülhet a kétely a nézőben, hogy jó terembe ült-e be, hisz amerikai filmekben sincs ennyi BMW, ennyi pizzafutár-szolgálat. A környezet abszolút modern, de később, a gyönyörű, autentikus lakásbelsőkbe érve a vásznon át sugárzik felénk a koreai kultúra. A következő ellentmondást az adja, hogy a film gondolati világának mélysége fordítottan arányos az elhangzott mondatok számával. A másfél óra alatt körülbelül húsz mondat hangzik el, a két főszereplő szinte végig néma marad, a film utolsó percében intézi első szavát főhősünkhöz a főszereplő nő. Olyan fokon művelik a metakommunikációt, ami európai ember számára régóta ismeretlen.

Jöjjön még egy ellentmondás! Nagyon lassú a film sodra, ugyanakkor mégsem. Különös azt látni például, hogy valaki perceken keresztül ruhákat mos – főként killbilleken edződött szemnek – mégis lebilincselő, nélkülöz minden monotonitást. Szokatlan részletességgel tárul elénk a cselekmény, de ezt mesterien ellensúlyozzák a jól kiválasztott helyszínek, izgalmas beállítások, és a váratlanul bekövetkező, néhol sokkoló fordulatok, melyek felborítják a film ritmusát, de ugyanakkor újrateremtik azt. A filmzenét illetően hamar kiderül, hogy Kim Ki-duk e téren nem a bonyolult megoldások híve: zene akkor van, amikor a fiú berakja CD-jét egy lejátszó alkalmatosságba. Mindig ugyanaz az egy koreai szám, ami furcsa mód mégis minden alkalommal kicsit másképp hat.

A film egyik legfőbb vonzereje a két -néma ember – kapcsolatának alakulása. Különös látni, hogy több erotika van egy olyan jelenetben, melyben a lány – hosszú, együtt töltött napok után – az asztal alatt lassan ráteszi lábfejét a fiúéra, mint a Private Gold pornócsatorna egész éves műsorán együttvéve. Ez a rész – sok másikkal egyetemben – egy európai filmben, európai szereplőkkel valószínűleg a vállalhatatlan giccs felső határait súrolná, ebben a környezetben azonban teljesen természetesen hat.

A rendező merészségét támasztja alá az a tény is, hogy körülbelül tíz percen keresztül forog egy izgalmas kulcsjelenet egy három négyzetméteres, sivár börtöncellában. Meg persze a vitatott végkifejlet is, melyről mindenkinek megvan a maga teóriája.

Nem tudom, hogy meghal-e a fiú a film végén, vagy szellemmé válik-e, megbolondul-e a leányzó vagy sem, de azt hiszem, ez nem is olyan fontos. Álljon itt inkább Kim Ki-duk végszava: “Nehéz eldönteni, hogy a világ, amelyben élünk, álom-e vagy valóság.”

Eredeti cím: Bin-jip
Rendező: Kim Ki-duk
Forgatókönyv: Kim Ki-duk
Főbb szerepekben: Seung-yeon Lee (Sun-hwa), Hyun-kyoon Lee (Tae-suk), Hyuk-ho Kwon (Min-gyu), Jin-mo Ju (Cho felügyelő), Jeong-ho Choi (rab), Mi-suk Lee (mostohalány), Sung-hyuk Moon (Sung-hyuk)

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.