Maray

egy kávé mellett

Locspocs – A kis tengeri szörny úszni tanul

Written By: maray - dec• 18•12

Tor Age Bringsvaerd neve elsősorban a science fiction kedvelőinek csenghet ismerősen (legismertebb műve talán az 1971-es A nap körül című regény). Bringsvaerd szövegeinek fő jellegzetességei a történetek első látásra véletlenszerű, megokolhatatlan irányváltásai; és a rendszeres, a sztori fő irányvonalával nem egyértelműen összefüggő anekdotázás. A szerkesztéssel és műfordítással is foglalkozó, egyik első norvég sf-íróként számon tartott szerző a hetvenes években kezdte el írni az azóta hat kötetes Locspocs-sorozatot. Bár a mesék a szerző hazájában is népszerűek, ott még egyiket sem állították színpadra- e miatt is érdekesség, hogy a Kolibri Színház 20 éve a Locspocs és a bolygó hollandi című bábjátékkal nyitotta meg kapuit (a mese szövegét Kárpáti Péter dramatizálta, az előadást Székely Andrea rendezte). Sőt, a Kolibri az idei évadban a Locspocs-sorozat két másik részét felhasználva Locspocs, a kis tengeri szörny címen újabb, ezúttal élőszereplőket és bábokat is felvonultató előadást mutatott be. Novák János rendezésének egyik alapanyaga a magyarul tavaly, a Móra Kiadó gondozásában megjelent Locspocs, a kis tengeri szörny úszni tanul című kötet. Az előzőekhez hasonlóan ezt az epizódot is az Oslói Egyetem dráma tanszékének munkatársa, Kozák Katalin fordította magyarra.

A Locspocs, a kis tengeri szörny úszni tanul egy víziszonyos tengeri szörnyecske első úszásleckéit és hőstettét meséli el. A felütés önmagában nem újszerű: adva van egy közösség, és ennek a közösségnek egy, a többiektől (ráadásul alaptulajdonságokban) eltérő tagja- ki hallott már olyat, hogy egy tengerben élő állat nem tud úszni? Locspocs ráadásul, tengeri szörny létére, fél a víztől. Míg társai versenyt úsznak, vagy elsüllyedt hajók kincsei után kutatnak, ő virágot szed a parton. Mint sok más mese, ez a Bringsvaerd-darab is a másságról és a másságra adható-adandó reakciókról szól tehát- és a téma kapcsán (annak jelentősége miatt) nem nagyon érdemes unalomról, és fantáziátlanságról beszélni. Annál érdemesebb belegondolni, hogy a könyv végső soron a konformizmus praktikusságára van kifuttatva: Locspocs a többiekhez való alkalmazkodás (az úszás megtanulása), sőt a többiekre való rálicitálás (egy óceánjáró viharból való megmentése) útján válik közössége elfogadott tagjává. Nem a másságról szóló, hanem a másságról így szóló mesék létjogosultsága kérdőjelezhető meg. Biztos, hogy már a gyerekek fejét is azzal kell tömni, hogy csak akkor lesz rendben az életed, ha olyanná válsz, mint a többiek? Nem lenne több értelme egy olyan tengeri szörnyről írni, aki ha törik, ha szakad, nem tud (halkan és félve vetem fel: nem akar) megtanulni úszni? Már egy mesének is azt kell állítania, hogy egy nonkonformista helyzete csak konformmá válásán keresztül oldódhat meg? Nincs olyan, hogy tolerancia? Locspocs egyetlen lehetősége idomulni a többi tengeri szörnyhöz? Nem inkább azoknak kéne lépniük (=gondolkodásukban megváltozniuk), hogy Locspocsnak ne kelljen sokkal több mindenben? Nem azt kéne már egészen kicsi gyerekkortól kezdve üzenni, hogy az eltérések nem hibák, nem csökevények, nem tesznek kevesebbé- nem dekonstruktívak?

Kár, hogy a Locspocs, a kis tengeri szörny úszni tanul automatikusan a többség oldalára áll, és ezzel maga is részt vesz a gyerekek konformmá formálásában, az ugyanolyanság felülértékelésében és nem is vággyá, sokkal rosszabbá: magától értetődő életcéllá tételében. Mert egyébként, mondanivalójától eltekintve, ebben a könyvben minden nagyon szimpatikus. Kedvesen fantáziadús, és ezért különösen kellemes a történet legeleje, ahol Bringsvaerd a tengeri szörnyek élőhelyét írja le: szigetük csak a hét két napján látszik, a többin láthatatlan; hideg éjszakákon a tengeri szörnyek forró kakaót isznak, és így tovább. Az egész könyvre jellemző, hogy ötletessége egyfajta “mindennapiság” érzetét kelti: nincsenek csodás események, tárgyak, varázslók, stb., csak forró kakaó van- de az egy barátságos tengeri szörny “kezében”. Kincset rejtő elsüllyedt hajókról is ezerszer olvastunk már, de itt tengeri szörnyek kergetőznek az aranytól roskadozó roncsok között. Bringsvaerd nem lenyűgözni akar, hanem mosolyt csalni az olvasó arcára: fantáziájának ereje abban rejlik, hogy képes a természetesség hatását kelteni. El tudja hitetni velünk, hogy a tengeri szörnyek (!) kakaót isznak (!).

A kötet – melynek rajzait Thore Hansen készítette – sokkal magasabb vizuális minőséget nyújt, mint amit a borítója ígér. Ez utóbbi alapján a Locspocs, a kis tengeri szörny úszni tanul egy kifejezetten ízléstelenül (össze nem illő színekkel, egymás mellé dobált klisékkel) illusztrált könyv. Azok járnak jól, akiket mindez nem riaszt el, mert a könyv valójában vizuális értelemben valódi gyöngyszem, önmagában lapozgatni és nézegetni is élvezet. Az egyetlen igazán zavaró tényező talán, hogy a szöveg úgy van szedve, mintha egy verses formában megírt történetet tartanánk a kezünkben; holott beleolvasva azonnal egyértelmű, hogy erről szó sincs. A versszak-szerű szövegtagolás így érthetetlen és felesleges.

Az illusztráció viszont valódi profi munka: színvilága egységes (uralkodó színei a fekete és a zöld, de nagy hangsúlyt kap a sárga, a barna, és a lila is), a képek szellemesek, bájosak, több alkalommal tartalmaznak a szövegben benne nem lévő, azt továbbgondoló poénokat. Az illusztrációk aprólékosan kidolgozottak (a tengeri szörnyek pikkelyei pl. egyesével meg vannak rajzolva), az egy-egy jelenethez tartozó képek viszont soha nincsenek agyonzsúfolva. Ez utóbbi talán Hansen legnagyobb, és helyenként egyenesen zseniálisan alkalmazott ötlete. Locspocs hajómentő akcióját pl. úgy jeleníti meg, hogy egy dupla oldal első felén csak a vasmacska láncát látjuk, a másodikon magát Locspocst, szájában a lánc végével és magával a vasmacskával. Semmi más: sem hullámok, sem a hajó- már-már dokumentarista közeli, minden más lényegtelen. Bár egy-két esetben Hansen mintha nem merné vállalni ezt a minimalista ábrázolásmódot, és feleslegesnek érződő elemeket (pl. egy napot az 51. oldalon, egy helikoptert az 55.-en) biggyeszt a képekre; azok összességében mégis kiválóak.

Szóval: a tengeri szörnyek konformizálódnak ugyan, de legalább szeretik a kakaót és nagyon aranyosak. Ha feltesszük, hogy minden egyet ér, akkor 2:1-re a “jó mesekönyv” címke győz. De minden egyet ér?!

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.