Maray

egy kávé mellett

Nemes Z. Márió – Alkalmi magyarázatok a húsról

Written By: maray - feb• 10•13

Nemes Z. Márió “Alkalmi magyarázatok a húsról” c. verseskötetéről

A vers címe “Záradék C.-nek”, és állítólag a 24 éves, Magyarországon élő Márió első kötetének nyitóverse, de ezt persze nem hisszük el neki. Nemcsak azért, mert a szerző sem tudhat mindent, de mert a jelek sem erre mutatnak. Vagyis hogy a jelek erre mutatnak. Márió minden bizonnyal norvég költő és bálnavadász, dán és izlandi szülők gyermeke, 35 éves, két lánygyermek apja. Szűkszavú ember, de most három hét alatt megírta Juditot. Kiírta magából, hogy ne kísértsenek. A Juditok. És ez jó. Jó a testnek, és akkor szólni fog a zene. De ez persze csak alkalmi magyarázat. A húsról.

A köveket az asztalra raktam,
de a madár mégsem szállt fel.
A haj mögött az árnyék
megszáradt a bőrön.

Fák és szegek.
A roncsolás közös játékában
egy hiány
örömformái.

Ami nem tisztul tovább,
az már nincsen,
s ami felesleges,
az mind megtörténik.

Hylbur már első kötetében versvilágot épített, biztos kézzel, senkivel össze nem téveszthető hangon. Szép és csúnya tündékkel csalogatta a titkokat, valkűrök felett rendelkezett, ráolvasással gyógyított, örömökkel bájolt. Két eddigi kötetében úgy írta meg a világot, mint ahogy fénybe íródik az árnyék és árnyékba a megölelt test. Pontos volt és csapongó egyszerre, józan és mámoros, érdestüllös, gyerelassúdan. De most Judit előjött és ezt a Judit-dolgot le kellett zárni. A harmadik kötet többlete a kevesebb, fő beszédneme a fegyelmezett, szikár poézis. Öngyógyítás, szómágia. Dichtung. Kulcsszavai a körömágy, a hideg eszköz és a kéz. Kéz a falban vagy a falat simogató kéz. A dolog lezárásának módja pedig az udvarias, de annál határozottabb kitessékelés, karó és virág, elbocsátó, szép üzenet nélkül. “Valahol van egy központi seb. Néha meleg a test, amiben jöttél, néha hideg a kezem”. “A filcekkel bemázolom a mellbimbódat, aztán kutyákat rajzolok” (Aztán kutyákat rajzolok). Micsoda kegyetlenség, micsoda szenvedély, micsoda fájdalom! És micsoda önfegyelem. “Várok a tejre. Nem azért, mert szerves. Azért, mert fehér” (Építési terület).

Nagyon hasonlít ez a vershelyzet Francis Bacon festészetére, de míg ez utóbbinál a test tompa és kiszolgáltatott, és szinte mindig középen van, ketrecbe zárva, színpadon, vagy pódiumon, addig a versek írója éles tekitetű, megfigyelése pontos, és sosem lehetünk biztosak abban, hogy nem minket néz-e a versbeli én, és nemcsak a húsok szorulnak magyarázatra, hanem mi magunk:

“Nem érted a tartalmát a helynek,
így valószínűtlen vagy, mint az atom.
Lehetünk bármilyen felosztásban,
a Liebesspiel mindig ugyanaz. Lehetünk
bármilyen tárgy, az árnyéka mindig vetület.
Nem a mondat számít, hanem ahogyan érted.
(…)
Stilizálhatod, ahogy akarod,
minden erdőben van egy hideg fa,
de te fogsz választani aközött:
a teste leszel, vagy az árnyéka.” (Barokk Femina)

Hylbur világa képi világ, de ez már (még ?) nem a Dolce vita, és még (már?) nem az Amélie csodálatos élete. Sokkal inkább a Delicatessen (1) abszurd világa, a nyers és hideg Zóna, lélekvezető nélkül. Amihez már “férfi kell”. Jobb híján nő, aki “férfi szeretne lenni, mert nem szereti a nőket“ (Szabályos közlekedés).

Ez a hiány és ez a szeretetgyűlölet előzmények nélküli H. költészetében. Nemcsak elfedte eddig Judit álságát, sőt nemét előlünk, és nem árulta el azt sem, hogy milyen volt haja, szeme színe, mi volt benne a szép és csodálatos, a magával ragadó, az örök női, hanem azt is elhitette velünk, hogy élni éppen azért jó, mert szép, és éppen azért szép, mert nem jó. Még csak azt sem tudjuk, hogy ez a Judit valós személy volt-e, vagy csak lehető, hogy test volt-e vagy lélek, hogy egy nő volt-e, vagy mindjárt az egész női nem. De tudja, mert tudnia kell, hogy férfi, tehát eleve kiszolgáltatott: “De nem nyerhetek játszmát a / Másik ellen. Iszap- / felhője van és azzal terít le. / Az ágyam mellett / kezdte, mikor még együtt aludtunk. / Darabonként pakolta rám, s bár / ébren voltál, csak hallgattad, / hogyan ütődnek a bőrnek / a fáradt fattyú-töltetek” (Mintha álláb). Leteszi a szerszámokat a gyepre.

Épp ez a fegyelmezett sejtetés emeli a versbeszédet Dichtung-gá. Nem derül fény a Másik kilétére, s míg ezáltal szerepe felértékelődik és mi lélegzetvisszafojtva kísérjük a műveletet, ami nem egyértelműen romboló, mert hiszen a jól pakolt iszap melegít és gyógyít, s ha egyszer felhő, akkor mégsem lehet az olyan nehéz, mindeközben, csak úgy mellékesen kimondatik, hogy azért Te ezt láttad, hallottad, mégsem tettél ellene semmit, a helyeden voltál, de nem voltál jelen, s ettől a gyilkos és cinkos közönytől nehezül el az iszap, folyik bele a szembe, zárja el a légutakat, vet véget a szuverén lépések és légzések biztonságának, a megszólításnak és a megszólíthatóságnak, a fényben úszó virágok és tárgyak látása feletti örömnek, a veszekedés és a kibékülés örömének, a zenének, a táncnak, a csókoknak és varázsoknak, végső soron magának az életnek. Annak az életnek, ami legalább annyira a megálmodott, de meg nem cselekedett, titokteremtő és csodaváró élet, mint a megvalósított, realizált, varázselszállós élet, és ki tudná elválasztani a kettőt egymástól, hirtelen történik valami, vagy hagyjuk, hogy megtörténjen velünk, gondolatban, minden előzmény nélkül, és akkor ez a megtörténhetés valóságosabb, mint a szék, amin ülünk, vagy a pacal az asztalon: “aztán csak kint leszek mögötte / hátranézek // ők a szüleim // de nem tudom hogy / melyikük az / bár minden szervem / páros” (Amikor a hidegre ébredsz). Úgy beszélni, hogy elhiggye, és hogy én is elhiggyem, és hogy én is elhiggyem, hogy ő elhiszi. Mert akkor az az ő saját hangja és saját beszéde, akkor része és alakítója az életének. Akkor megemelheti, ha kell, és ha tudja. A vers az olvasót és az olvasó a verset. Éppen ezért sosem lehet tudni, hogy egy szöveg mikor vendégszöveg, mikor egybehangzás és mikor továbbmondás. Ez teszi az egészet olyan izgalmassá. “ha elalszom hirtelen / kinő egy fog a szobában / nem is az enyém / de mégis ápolom“ (Bentlakó). Az Egy nő-t Kari Kemény fordította norvégra, a könyv En kvinne címen jelent meg az oszlói Gyldendal Norsk Forlag kiadónál. Az Esterházy-szöveg így végződik: “Ha levegőt veszek, a szájából kell elcsennem. Egy nap a szemfogát is a számban találtam. Táltos vagyok. Egyre kevésbé tudom magamat megnevezni. Már saját fogkefém sincs”.

Ebben a zónában furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történnek, sose lehet tudni, hogy mit hoz a következő perc. Itt fölöttébb ébernek kell lenni. “A falban még mindig működik egy kéz. Kétféle ember lehet kapcsolatban vele. Az, aki otthagyta, meg az, aki nem jött érte vissza. Mindkettőt gyűlölöm. Kutyákat nevelek, hogy megtalálják a szagát. Utána mindegyiket elaltatom, hogy ne mutassák meg senki másnak” (Kéz a falban). Egy vízvezeték-probléma miatt lyuk van a falon a konyha és a fürdőszoba között, így mindig lehet vizitálni táplálkozás közben. Az anya hallgat és azokra a szavakra gondol, amiket télen használ. Az apa marhát eszik. Minket néz. Akik olvasunk? Nem tudom. Akit olvasnak? Nem tudom. Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk. De a fétismajom. Majd jönnek a főszervek. Mint a cseppfertőzés, olyanok. “Ami van, / az gyűlölhető, / de ettől / nem lesz pontosabb” (Ügyelet). Sehol egy fölösleges szó, írásjel, igekötő. Minden a helyén. Jó ez így, jó az idegeknek.

Azokat a szavakat egyébként a szerző is kerüli, néhány kivételtől eltekintve nem emeli be őket a szövegbe. Kemény és erőszakos, ha kell, ha a szöveg is úgy kívánja, de sosem trágár vagy obszcén. “A gyönyörűm voltál. Mint egy antibébi-majom, mint egy szervátültetés egy boldogabb testből. Igazán jók voltunk hozzá, ő meg csinálta nekünk a napi hormonokat, mert ez volt a dolga. Csak idővel hasonló lett apához. Elkezdett pattogni. Gordon is túlérett lett. Egy geci. … Utáltam, ahogy mosogatsz. A majom áthárította a felelősséget és problémázott, aztán szart, aztán idegeskedett. Megvert, ha túl sokat ettem” (A fétismajom). “A szájból lassan folyik a víz. Megütnélek minden nap, de a kezemmel dohányzom” (Aztán kutyákat rajzolok). “megetetlek a torz húsból / amit kettőnknek főztek / aztán megütlek / ököllel és / eszünk még / rád rontok a fürdőben / majd arra kérlek hogy / maszturbálhassak / amíg itt vagy / megbőgetlek / amíg még tudlak” (Amikor összenéz).

De pont ez a keménység buktatja le a költőt, mert a gyűlölet felül van, és a szenvtelenség csak álca. Mert csak az tud gyűlölni, aki nagyon szeret(ett). Csak az tud gyűlölni? “Eltakarítom a kutyákat és a falat simogatom. Félek. Minden kéz megbetegszik félévenként” (Kéz a falban). A becsület azt mondatja vele, hogy “kemény leszel egy puhában” (Alkalmi magyarázatok a húsról), miközben “a pásztornak betegek a juhai” (A férfiak között), és reménykedni lehet, “hogy más van a híg sár mögött, mint hideg kavicsok“.“Az éjszakai buszon sok a rokkant. Mindegyiknek hiányzik valamije. Szeretnék a valamijük lenni, de nem lehetek jó barát. Juditot kéne felruházni. Valamivel, ahol lakhat. … Most érkezik Judit haza. Nem csinálok vacsorát, mert nem lakom vele.” (Szabályos közlekedés).

“legyél büszke rám
valaki legyen
büszke rám

kényszerítelek
hogy nálam aludj
és szőrszálakat csúsztatsz át
az ajtón
én meg olyan kezet
teszek a kilincsre
ami ráillik
a te csuklódra is” (Anyás vers C.-nek).

Mennyi gyengédség, mennyi szeretetéhség bújik meg a trancsírozó balták és egyéb szerszámok között, a zugokban, mennyi lágyság és mennyi törékenység: “csak sejtem, hogy te is / bennük utazol / mint tojásban / a sárgák” (Átutazó).

Az életkörülmények (2) nem kedveznek a romantikának és a békés alkotó idillnek, talán éppen azért, mert idill és boldogság de facto nem létezik, mert “ami nem tisztul tovább, az már nincsen” (Záradék C.-nek), és mert az alkotás terepe nem mindig bársonyos. Ráadásul a zene sem szól, csak a feszültség cikkan és a csend zenél. És a zene szóközei. “elindulsz és akkor / bemegyek egy / boltba / mert ott szól a / zene” (Amikor összenéz). “Judit körül a csigaház egyre szorosabb. A többiek elmentek táncolni” (Szabályos közlekedés).

A kötet két ciklusát (Frontális (ábrázolás) és Alkalmi (magyarázatok)) a szerző egy vakvezető kutya biztonságával és egy halálraítélt iróniájával mondatja egybe, tereli a két záróvers közé. A ciklusok címei ne tévesszenek meg senkit, mert a szerző is tudja, hogy a költészet nem magyaráz, de a lebukott (mert gyöngeségében, gyöngédségében kilesett) költő meztelensége magyarázatra szorul. Hogy ne legyen egyedül. Hogy látva lássák, hogy legyen rá büszke valaki. És, bármilyen furcsa: hogy Juditnak is legyen mit föl- és levennie. A párhuzam a film és a kötet között ijesztő és megnyugtató is egyszerre. Ijesztő, mert félő, hogy a beavatkozás túl jól sikerül és minden hús feldaraboltatik, megnyugtató, mert a lélek nem sérül, és a test is feltámad. Mert megóvja a költő, és feltámasztja a poézis. Mert az emberek élete, lelke árva, és hogy ne féljünk. Hogy hol falkává, hol nyájjá verődjünk. Szeretnénk hinni, hogy a pásztor juhai meggyógyulnak, és a transzhumálás ősi törvényei szerint leszállnak bennünk a gyilkos szenvedélyek. Hamarább úgysem szabadulunk.

(1) Jean-Pierre Jeunet többször kitüntetett debütfilmje, Franciaország, 1991, 95 pec. Főszereplők Jean-Claude Dreyfus, Marie-Laure Dougnac, Dominique Pinon.
(2) verscím is egyben

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.