Maray

egy kávé mellett

Scheer Katalin: Tangó Metronómra

Written By: maray - ápr• 01•15

A tangónak nincsenek szabályai, minden precizitásával együtt éppoly szenvedélyes és viharos, mint maga az élet – erre az életre keresi mégis sajátos szabályait a regény egyik főszereplője, Adél. A cím maga is egy antinómia, ahogyan a hősnő is hasztalan igyekszik az összekuszálódott szálakat kibogozni.

Scheer Katalin új könyve két nővér, Adél és Éva sustorgásaival kezdődnek. Monológjaikból, amelyeket majd egyre gyakrabban szakít meg maga az író, hogy belefűzze a váltakozó életképeket és sorsfordulókat a testvérek családjának történetéből, misztikus beszédfolyam keletkezik, magával ragadó, mint maga a tánc.

Visszaemlékezéseiken keresztül feltárul családjuk múltja, anyai és apai rokonaik élettörténetein keresztül bepillantást nyerünk a huszadik század viharos vagy éppen látszólag nyugodt pillanataiba, keserédes fordulataiba. A jelent az apa személye fogja össze, akihez mindkét lány erősen kötődik, majd az ő halála zárja is le a könyv végén. A jelenből észrevétlen lépnek át a jövőbe, hogy azonnal újra jelenné tegyék abban a pillanatban, amint elöntötte őket. Éva, a kisebbik testvér mintegy árnyékba húzódott mesélője nővére életének, a misztikus, öntörvényű, bonyolult és érthetetlen Adélnak, aki az író és Éva képzeletében szinte tüneménnyé magasztosul. Kicsit mindnyájan Adélok vagyunk, félig bolondok, egyensúlyozunk ráció és irracionalitás határán, valami belső ösztöntől hajtva, amit eddig nem fejtett meg senki: hogy értelmet adjunk létezésünknek. A pszichológia régóta fontosnak tartja az önmegismerés folyamatában a családfakutatást, s ahogy a testvérek nőnek, egyre több rég meghalt nagymama, mostohaanya, sógor úszik be a képbe, magával hozva élete örömeit és fájdalmát, tragikus halálát vagy vidám öregségét, míg a kör bezárul, s visszajutunk Adélhoz, aki immár anya, s egyre inkább elveszti kapcsolatát a valósággal, hogy aztán egy egészen új kapcsolatot találjon azzal, újraértelmezze, s vállalja, hogy a külvilág nem érti meg őt. Megérzések és álmok hatják át az életét, éppolyan titokzatos, ismeretlen felé törekedő folyammá alakítva, mint az egész regény hangulata. Adél bizonyos fokig az Ember Lánya, aki “görcsösen felépít egy rendszert, amelyről azt hiszi, élhető, de a rendszerek előbb-utóbb összeomlanak. Hány ilyen összeomlást lesz ereje elviselni?”

Melyikünk ne próbált volna, próbálna most is értelmet keresni az életben? Egyáltalán, élhető-e az élet, ha nem annak szenteljük, hogy megkeressük benne az értelmet? S élhetünk-e benne, ha túlságosan mélyre merülünk a kérdés feneketlen kútjában? Adél ezt a feladatot egyfajta végzetszerű küldetésnek tekinti: családja összes hajdani tagja, meghalt rokonai néznek le rá, s egyfajta beteljesülést várnak tőle. Adélnak kell lennie annak, aki megleli életük és haláluk értelmét, vagy éppenséggel hozzá kell járulnia egy újabb láncszemmel, mígnem a kör végre bezárulhat, s a család, ez a “kényszerű összetartozás”, ahogy fogalmaz, megpihenhet.
“…eleven kérdőjelekként szaladgáló teremtmények mind a maguk feladványának megfejtésén fáradoznának, generációról generációra örökítve a megoldatlan problémát. Egészen addig, míg valamelyik sarj be nem teljesíti a család küldetését, és meg nem leli a megfelelő választ, mert attól fogva nem születik több utód, és a láncolat örökre megszakad.”

Scheer Katalin ezt a misztikus útkeresést írja le, néhol könnyed hangvételű családregénybe ültetve a kamaszodó majd felnőtt lányok érzelmi, egzisztenciális problémáit, beleszőve az anya, az apa életét, mígnem átnyúl az ő szüleikig. Determináció és predesztináció: túlságosan aktuális kérdéseket feszeget a könyv talán kissé túlságosan könnyed hangvételben, de éppen emiatt számíthat népszerűségre, mivel az életképek hömpölygő folyamában az olvasó sokszor talán magára vagy épp rokonára ismer. A hangsúly nem a filozofikus kérdések mélyén van, hanem a szereplők történésein, érzelmeiken.

Gyávaság és bátorság, öröm és fájdalom, könnyek és nevetés váltakoznak az oldalakon, újabb és újabb szereplők bukkannak fel, s a regény vége – az apa halála – egy újabb kezdet, újabb generáció veszi vállára Adél terhét, hogy értelmet találjanak a káoszban és kibogozzák a kibogozhatatlant – magát az életet. A történet kulcsa akár a bevezető idézet is lehetne: sorsunkat nem mindig mi irányítjuk, hanem készen kapjuk, célunk pedig, hogy felismerjük benne az értelmet, nem pedig, hogy megváltoztassuk azt, ami ellen nem tehetünk semmit. A sors az, ami összehozza az idegeneket, családdá egyesíti őket, mindig új láncokat hoz létre, mígnem keresztül-kasul behálózzák egymást a rokoni szálak megfejhetetlen egyvelegével, s mindegyik egyed tudatosan vagy tudattalanul arra törekszik, hogy beteljesítse a múlt és a jövő küldetését. Aki reménytelenül megrekedt a jelenben, nem tehet mást, mint tovább adja az üzenetet: létezik értelem a legnagyobb zűrzavarban is, ha más nem, hát az egymás iránti szeretetben.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.