Maray

egy kávé mellett

Scissor Sisters: Ta-Dah

Written By: maray - Júl• 19•15

New York, New York…mennyi mindent adtál már nekünk! A sort kezdhetnénk Woody Allennel, s nagy merészen zárhatnánk a Jóbarátokkal, így érzékeltetve a metropolisz sokszínűségét, kifogyhatatlan művészi eleganciáját s a popkultúrában felcsillanó halhatatlanságát. A betondzsungel évről-évre bizonyítja: ahol ennyi ember él egy rakáson, ott dübörög a színházi vastaps, néma, könnyhullató csend honol a mozi termekben, visszafojtott lélegzet uralkodik a kiállításokon, s őrület garázdálkodik a koncerteken. A Nagy Alma ezúttal sem okozott csalódást. A Scissor Sisters nevű New York-i banda ugyanis oly módon felerősíti a felhőkarcolók ragyogását, hogy azok szép időben, szabad szemmel, akár Európából is láthatóak.

A zenekar már névválasztásával is a kedélyeket kívánja borzolni. A scissor sisters kifejezés a leszbikusok körében elterjedt (s talán az egyik leghasználhatóbb) szeretkezési pozitúrát jelöli. Ha vetünk egy pillantást az együttes logójára, és rendelkezünk egy kevéske angol tudással, akkor nem is olyan nehéz elképzelnünk, hogy miről lehet szó. Két év alatt, az együttes nevét viselő debütáló albumuk megjelenése óta, hangzásukban nem sokat változtak. Jake Shears frontember, a Bee Geesre emlékeztető magas hangfekvéssel dalolja végig az éjszakát. Nem félnek visszatérni a nyolcvanas évek diszkó világába, őrült ruhakölteményeket öltenek magukra: magas gallér, színes göncök. Fülbemászó dallamok, melyektől az ember képtelen szabadulni. Szövegük polgárpukkasztó, rímalkotásuk elképesztően szellemes és hibátlan. Mondataik halálos tempóban gördülnek a pattogó ritmus ütemére. Megállni nem lehet, kiszállni képtelenség. Hihetetlen jó!

Első albumuk nehézkesen jutott el a nagyközönség színe elé, ugyanis kiadójuk menet közben csődbe ment. A zenei életre kevésbé érzékenyek talán emlékeznek még Laura címet viselő (egyébként zseniális) viccesen traumatikus slágerükre. A megszólítással induló szerzemény egyszerű volt és fülbemászó, nagyszerű felütése egy zenei karriernek. Két évig pörögtek a dobok, a nézőtéren néma csend honolt, a feszültséget tapintani lehetett. A gyerekek szájából kihullott a popcorn, a felnőttek homloka gyöngyözött a várakozástól, s hirtelen tádámm…a függöny fellibbent s a nővérek bemutatták legújabb lemezüket (Ta-Dah).

Tizenkét dal táncolható végig a legvadabb diszkóstílusban. Elton John (két dalban is társszerző és zongorista) közreműködésével, az egyik legjobb zongorával alákísért artrock bulizenekar éli virágkorát a Ta-Dah személyében. Hangzásukban a szigetországi bandákhoz lehetne leginkább hasonlítani, nemhiába vezetik a brit toplistákat. Az I don’t feel like dancin’ Bee Gees érzése a legerősebb. Vidáman felépített, dallamos bolondozás, bár a videóklip valami szörnyűre sikeredett. Az űrhajó-effektekkel megspékelt mű egyenesen visszarugdos minket a rendszerváltás előtti időkbe, mikor még az ABBA éneklése számított a zenei műveltség netovábbjának. Amikor a férfiak hosszú hajjal jártak s nem szégyelltek nyilvánosság előtt is fésülködni. (Erről nekem mindig John Travolta jut az eszembe és a Grease, ami zenéjét tekintve már/még egy egészen más kategória.) A She’s my man folytatja az előtte álló gyorsított tempóját, bár itt már nem tudunk nyitott gallérunkban előre hátra billegni, és az ujjunkkal csattintgatni. Ahhoz ugyanis túl gyors. Az I can’ decide egy személyben leírja az együttes filozófiáját. A vidám charlestonban (a refrén nagyon jó) azon vacillálnak, hogy a szerző megölje e a barátnőjét vagy sem. Ez a furcsa kettősség jól nyomon követhető a korongon. Groteszk humor, fantáziadús, leleményes megoldások, melyek szerintem kikövezték az utat az Grammy-díjig. A Lights után végre egy lassúbb (csendes-ülős, bár ez inkább a Kispál és a Borz védjegye) dalban is kipróbálhatták magukat. Nem túl látványos eseménye a korongnak, de az előzmények után ez igazán bocsánatos bűn, hallgatni pedig egyáltalán nem rossz. Az Intermission egy dob nélküli kalandozás, egyféle “szünet” az albumon, mely ketté választja a zenei repertoárt, mint anno Mózes a Vörös-tengert.

Hallgatása közben olyan érzésünk támad, mintha a vadnyugaton ülnénk egy tekila és Füles Jimmy társaságában, miközben egy cilinderes manus éppen pompás ruhákba öltözött táncoslányokat konferál föl, kik megérkezésük után magasra emelt lábbal járják a kán-kánt. A Kiss You off az egyik fő kedvencem. A refrén szövege megmosolyogtatóan tökéletes, alaposan kidolgozott, felejthetetlen darab. Egyszerre bohém és fergeteges. Az Ooh című dalt eredetileg Kylie Minogue-gal szerették volna együtt énekelni, de sajnos ez különböző okok miatt nem valósulhatott meg. A Paul McCartney (egyik példaképük) folytatja a lemez “hagyományait”. Nehéz megálljt parancsolnunk a lábainknak, szerencsére segítségünkre siet a The other side című lassabb opusz, mely lecsillapítja az időutazásunk által okozott kalandvágyunkat. Az utolsó két szám (Might tell you tonight, Everybody wants the same thing) fölteszi a határozott pontot az i-re. Széles mosollyal az arcunkon indítjuk újra az albumot.

A Scissor Sisters lehet, hogy első hallgatásra meglepőnek és merésznek tűnik, s biztos olyan is van, aki irtózik a diszkótól. Mégis azt tudnám tanácsolni mindenkinek, hogy legalább egyszer hallgassa végig őket. Kiforrott zene az övék, érződik rajta a szakértelem. A Ta-Dah című album a 2006-os év legjobb zenei anyaga. Kötelező darab.

Scissor Sisters: Ta-Dah (2006)

Tracklista:
01. I Don’t Feel Like Dancin’
02. She’s My Man
03. I Can’t Decide
04. Lights
05. Land of a Thousand Words
06. Intermission
07. Kiss You Off
08. Ooh
09. Paul McCartney
10. The Other Side
11. Might Tell You Tonight
12. Everybody Wants the Same Thing

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.