Maray

egy kávé mellett

Tóth Krisztina – Állatságok

Written By: maray - dec• 17•12

Állatokról valamikor úgy Aiszóposz táján kezdhettek el írni, és a téma azóta is a gyerekirodalom egyik leghálásabbja. Micimackó, Kis Vakond, Vackor, Oroszlánkirály, Macskarisztokraták, Balu kapitány, 101 kiskutya, Vízipók, Frakk, Dr. Bubó, Vuk… babirussza, baribál, szurikáta, takin, gyönyörű kvezál… tessék?! Babirussza?! Az meg micsoda?! És főleg: hogy jön ide?!

Hát úgy, hogy a Magvető  karácsony előtt megjelentette Tóth Krisztina Állatságok című kötetét; ami nem más, mint egy rövidke versgyűjtemény, amolyan zsebhatározó a világ legkülönlegesebb állatairól. Az ilyen-olyan állatok itt nem keverednek kalandokba, és fantázianevük sincs (neveik e nélkül is éppen elég különlegesek). A rövid versek – melyeket a szerző eredetileg saját gyermeke szórakoztatására írt – alapvető információkkal szolgálnak az egyes állatok szokásaival, táplálkozásával, élőhelyével kapcsolatban; sőt, a könyv végén egy világtérképet is találunk, melyen jelölik az összes megverselt furcsaság előfordulási helyét. A versek címe, mint egy lexikonban, vagy valóságos állathatározóban, minden esetben az adott állatfajta neve. A szerző tehát – egy kicsit talán szokatlan megközelítéssel – állatokról ír gyerekeknek különös- kalandos- rejtélyes, összegezve: kitalált sztorik nélkül. A kötet koncepciója valami olyasmi, hogy sokszor maga a valóság is elmesélhető és elmesélendő (mert önmagában meseszerű); a tények is lehetnek érdekesek, de legalábbis érdekesen előadhatók.

Tóth Krisztinának a 30 vers jó részével sikerül is érdekeset mondania; legtöbbször ráadásul szellemesen, vagy kifejezetten viccesen. Az egyik legötletesebb húzása pl. a Pitbull című vers vége, ami a következőféleképpen hangzik: “De ha jön, akkor ne simogassa, mert a kutya őt kettéha-“. De szellemes a Lajhár utolsó versszaka is, melynek szótagokra bontott írásmódja a címszereplő állat lassúságát teszi képszerűvé; ugyanúgy, ahogy a mindössze négy soros Ökörszem hossza önmagában is a megverselt madár méretére utal. A forma tartalomra hangolása mellett a kötet egyik legnagyobb erénye a szellemes nyelvezet. A rímek közül nem egy ötletesen az adott állat nevére játszik rá (pl.: “majd meglátod-az összes ilyen maraságot” a Nagy mara című versben, “a mélyben futó-latin neve gulo gulo” a Rozsomákban); Tóth Krisztina képei, leírásai pedig kedvességükkel, játékosságukkal lopják be magukat a szívünkbe. Utóbbiak között olyanokat találunk, mint “így a levegőben kell pecázni / vagy a serpenyőnket szélbe tartva,” (A repülő hal), “ne légy olyan enervált / lessük inkább a narvált” (Narvál), “egytől egyig punkok a tanrekek, / a felnőttek is és a gyerekek.” (Tanrek).

De a számtalan kancsal rímet (pl. okapi-ükapa, felemelő-fele meló) is tartalmazó szövegek minden bájuk és játékosságuk ellenére hibákat is rejtenek magukban. Az egyik leggyakoribb probléma, hogy sok verset mintha egyszerűen kettévágtak volna: nem igazán értjük, miért lett hirtelen végük, és miért pont úgy, ahogy. Talán pont a legnagyobb ilyen jellegű hiányérzetet a kezdővers, az Oposszum hagyja bennünk, melynek utolsó két versszaka így szól: “(…) szőrös az oposszum, / hosszú, mint a bosszúm, / csak arra vigyázz, hogy / az ág orrba ne vágjon, | ha arra mendegél / éppen az oposszum. / Erdőségekben él, / kakája epeszín.” Hasonlóan folytatásért kiált a Tanrek vége: “S hogy tanrekéknél mi a kaja? / Hát a rovarok összes faja. | Távol élnek, ami nagy kár, / lakóhelyük Madagaszkár.” Pár vers azért érződik kicsit összecsapottnak, mert túlságosan kevés információt közöl a többiben megszokotthoz képest (A repülő hal, Fossza). Összességében azonban a könyv ötletes, kedves, szórakoztató, és informatív verseket tartalmaz, melyek között néhány minden szempontból tökéletes is akad: a Pele és a Sisakos kazuár pl. tartalmilag, valamint rímeiket, hosszukat, és képiségüket tekintve is igazi gyöngyszemek.

Az Állatságok illusztrált kötet: Tóth Krisztina versei mellé Baranyai András készítette a rajzokat. Bár az illusztráció a gyerekkönyvnek, és a(z állat)határozónak is szinte kötelező eleme, más jellegű vizuális szemléltetést, illetve eltérő illusztrátori hozzáállást kíván meg egy gyerekeknek íródott mese; és egy, az informálás szándékával készített lexikon(jellegű kiadvány). Előbbi esetben a rajzoló fantáziája szabadabban szárnyalhat; míg egy adatközlő jellegű könyv illusztrálása során a cél elsősorban az átadandó ismeretanyag pontos vizualizálása a szöveghez való lehető legszigorúbb ragaszkodás által. Kérdés, mihez kezdjen az illusztrátor egy olyan kötettel, ami se nem mese-, se nem határozókönyv? Baranyai András rajzai nem részletesen kidolgozottak, viszont sosem mondanak többet, mint amennyit a szövegben olvashatunk: azaz egyszerűen egy szurikátát, egy guvatot, vagy egy takint látni rajtuk. A szöveghűség a határozó-jelleget erősíti, aminek azonban egyből ellene hat a képek elnagyoltsága, az egy rajzon belüli kevés szín alkalmazása- tehát az apró részletekbe bele nem menő, tudatosan nem analizáló ábrázolásmód. Az illusztráció többnyire egyszerűen csak megmutatja az állatot, amiről épp olvasunk; több helyen viszont ennél tovább megy, és rájátszik a hozzá tartozó vers központi ötletére, vagy mondanivalójára. Ezzel egyrészt összhangot teremt önmaga és a szöveg között, másrészt egész oldalakat tesz üdítően szellemessé. Ilyen pl. az Okapi oldala, ahol a vers egyik fő közlendője, hogy a címszereplőnek hosszú a nyaka; a rajz pedig hosszú nyakát nyújtogatja, és épp eléri a nyolc soros szöveg legalját.

Bár az Állatságok egyes verseit befejezetlennek, vagy nem a legügyesebben befejezetteknek, ettől az egész könyvet kissé sietősen megírtnak érezzük; Tóth Krisztina kötete ötletessége és a szöveg, valamint az illusztráció egymást tökéletesen érző és erősítő egymás mellettisége miatt hibái ellenére is érdemes az olvasásra-nézegetésre.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.